Shock!

Csütörtök és koncertre megyek! Egek! Ez már maga nem tartozik a szokványos események közé mostanában. Ráadásul egy olyan nem szokványos zenekar meghívására, mint az Isten Háta Mögött. Mondjuk mindebből majdnem nem lett semmi - szokásos utolsó pillanatban közbejön valami, ráadásul a helyszínről épp távozó supernaturalos Kolost a tervekkel ellentétben nem sikerült elgázolni, de cédét azért cseréltünk - most csak annyi, hogy a Convoy-t annyira lekéstem amennyire lehet. Jajdesajnálom, állítólag isteni a lemezük - amit hamarosan közszemlére bocsátanak -, és úgy mondták a koncerten hamiskás volt az énekes, de nem volt rossz, szóval legközelebb.

A Polly Is Dead kezdett éppen odaérkeztemkor, pár nappal azelőtt kaptam meg egy új számukat audio- és video formátumban, hmm... nem kicsit tetszenek. A felállás egy kicsit más, mint amit én ismertem az Oneiromancy (egyébként kiváló) demó óta, a zene nagyjából maradt az, grunge-os stoneres, bár az évek teltek-múltak és az hallatszik. Meg az új énekes is. Vagyis ő nem, merthogy elszállt a kontrollja, meg amúgy sem lehetett túl sokat hallani belőle, hiába ordított már a végén szinte torkaszakadtából. Aki elöl állt, az azért sejthetett valamit, így én is, voltak falsabb hangok, de rendes hangosítással nem lesz ez rossz úgy érzem. Előadtak egy Alice In Chains számot, amit elröhögtek szépen, mert kábé húszszor mentek erdőbe, senki sem tudta mit játszik, de játszották. A saját dalok jók, azt rögtön leszűrtem, hogy feelingből nyomják a srácok. Még ilyen körülmények között is tetszett a dolog, hát még ha minden tökéletes lett volna!

Mivel 8-11-ig három zenekarnak kellett pakolnia, illetve zenélnie, így sok idő nem maradt egyikükre sem, rövid átszerelés után a színpadon volt az Isten Háta Mögött.
Írtam volna ezt, ha nem lettem volna ott, de ott voltam és nem így történt. Az átszerelés közben hátul kigyulladt valami, amit eloltottak poroltóval (erről később informálódtam), akkor csak annyi tűnt fel, hogy a színpad előtti részről orrukra húzott pulcsival özönlöttek (kis túlzással) ki az emberek, majd gomolygó füst- avagy szürke porfelleg követi őket. Ezért nem a színpadon játszott az IHM, hanem a színpad előtt, legalábbis a két húrosember, a másik gitáros szegény épp kórházban (jobbulást) tölti napjait. Palika (frontember, szövegírófenomén, gitárriffelő) pedig hátrafordított piros bézbólsapijában olyan műsort vágott le mozgásilag, beleélésileg, mintha ezres tömegek előtt játszana. Ez a srác színpadra termett, komolyan. Adott esetben színpad elé. Az igaz, hogy olykor bicsaklott a hangja énekileg, a szólók még mindig fölöslegesek és olykor hamiskásak szerintem (maradjon csak a dzsunka riffekbe oltott disszonanciánál a csapat), meg néha szétesnek a dalok, de ez egy ilyen szétesős zenekar. Volt olyan dal amit ismertem már, meg olyanok is, amiket nem, nyilván előbbinek örültem jobban. Mint utóbb kiderült csak négy szám hangzott el, én olyan hatra tippeltem.

A koncert végére a körülményekhez képest (hétköznap, rockzene, klub, underground) egész rendesen összegyűltek az emberek. Az utsó számnál el kellett hagynom a terepet, de nem bántam meg, hogy színesebbé tettem egy cseppet eme egyébként a szürke színárnyalataiban játszó hétköznap estémet. Ez szép volt.  Köszönöm. De azt megfogadtam, hogy egyedül koncertre soha többet.