Shock!

Nemrég merengett egyik kolléga azon, hogy milyen furcsa érzés volt egy héten belül két külföldi zenekar koncertjén részt venni, pedig pár éve ez teljesen természetes tevékenységnek számított, még akár rockzenén belül is. Sőt, magam is emlékszem olyan estékre, amikor három különböző helyszínen játszott Shock!-kompatibilis előadó, és akkor még nem is kacsintottunk ki a zene és kultúra egyéb területeire. Hiába, ilyen egy nyüzsgő nagyváros: régóta meggyőződésem, hogy a kulturális nyüzsgés tekintetében Budapest is az európai élvonalba tartozik. Ez azért fontos, mert nagyon nincs rendjén és nem is természetes, ha mindez az online térbe van száműzve, még akkor is, ha az egy évre előre sold out rendezvények lufija ki is pukkadt a járványnak „köszönhetően". Saját magamon azt vettem észre még az egész őrület berobbanása előtt, hogy kezd csömöröm lenni a dömpingtől meg attól, hogy soha semmire nem lehet jegyet kapni, ezért az első szakaszban viszonylag könnyen el is engedtem a koncert-színház-mozi kombót. Az idei nyitás óta viszont többször is elkapott az érzelmi last minute jegyvásárlás, és ezek az élmények visszahozták a lelkesedésemet. Le van szarva, hordok maszkot a jövőben vagy mutatok igazolványokat, ha kell, viszont jobb eséllyel jutok be egy-egy engem érdeklő rendezvényre, ha kevéssel előtte döntöm el, hogy menni akarok.

Na, ez a Jethro Tull esetében nem így nézett ki, mert a kedvem a győri Concerto közeledtével-közben-után jött meg igazán, de ez a buli kábé két évvel ezelőtti meghirdetése óta szintén sold out volt, és mivel a Kongresszusi Központ nem egy Aréna-méretű hely, minimális esély volt arra, hogy spontán bejut az ember. Szóval szépen le is mondtam róla, hogy ez most összejön. Aztán mégis csak felszabadult pár belépő, és amikor megjött a visszaigazoló email, valamiféle euforikus jókedv szállt meg, és a pénteki munkanapom is ennek jegyében telt el. Aztán ez kissé lelohadt az ekkora tömeg megfelelő, nézőtéren kívüli kezelésére alkalmatlan helyszín (például mosdóhelyzet), az egy ajtón történő beengedés, a „csakkészpénzes" büfé (ez amúgy 2021 végén tényleg baromi kínos már, szerencsére legalább lehúzós nem volt) anomáliáit tapasztalván.

Viszont a helyemet elfoglalva, mikor már csak arra kellett várni, hogy kialudjanak a fények, rögtön ismét elfeledkeztem az összes kellemetlenségről. Egyrészt a koncertterem impozáns, az ülések relatíve kényelmesek, és az intézmény nevéhez híven még egy jegyzettáblát is felhajthat az ember, ha mondjuk támaszkodhatnékja van. Ami pedig az akusztikát illeti, nagyságrendekkel jobb, mint a győri kosárcsarnok – szépen is szólt a zenekar az elejétől fogva, legalábbis az én füleim szerint. És tekintve, hogy a Jethro izgalmasan hangszerelt, finomságokkal teli zenét játszik, ez náluk nagyon nem mindegy. Progresszív rock, ugyebár, ahogy a koncert címe is The Prog Years volt – ennek megfelelően kimondottan rokonszenves és ötletes húzásnak bizonyult, hogy az intró lényegében definiálni volt hivatott a műfajt egy pár perces kis ismeretterjesztő vetítéssel, amiben nem a Tull, hanem a pályatársak álltak a fókuszban, az ELP-től a King Crimsonon és a Gentle Gianten át egészen a Dream Theaterig.

Aztán persze ahogy besétált a zenekar és végül Ian Anderson, nyilván minden más zene megszűnt létezni – egyrészt, mert amit a Jethro játszik, az komplexitásában is teljesen leköti az ember figyelmét játékosságával, másrészt, mert Anderson abszolút uralja a színpadot a fuvolájával és izgága színpadi mozgásával. Zseniális figura tényleg, sokat és néha vicceseket is konferált, az énekhangja is jó formában maradt és láthatóan baromira élvezi, hogy ha nagy turnét nem is tolhat, de legalább egy kisebb kör azért belefért nyár óta. Persze 74 évesen már sokkal visszafogottabb, és kevesebbet áll-ugrál féllábon, mint húsz-harminc-ötven éve, de azért az instrumentális részek alatt bőven volt ingerenciája körberohangálni párszor. Ez is jó amúgy, hogy a „színpad uralása" nem ledominálást vagy kisajátítást jelent, inkább afféle ceremóniamesterkedést: a karmesterpálca birtokában is bőven hagyta kibontakozni társait is. Nyilván a Jethro Tull full átjáróház volt az évtizedek során, de a zenekari összhang a jelenlegi felálláson is érződik. Örömzenének nem nevezném, mert ahhoz túl profin és precízen rakták össze a műsort (a szó legklasszikusabb értelmében vett előadást láttunk, szünettel, kicentizett műsoridővel és fix meghajlással), de jó volt nézni a csapatot, ahogy együtt játszottak. John O'Harát már méltattam múlt héten, fontos megjegyezni, hogy itt a Hammond csak az egyik hangszín, amit használ, mondhatni, izgalmasabb a billentyűs hangszerelés. A relatíve sok gitárszóló is jólesett metálon szocializálódott lelkemnek, Joe Parrish, a minden értelemben legfiatalabb tag is abszolút kitett magáért, és szépen szólt a ritmusszekció is, David Goodier basszer és Scott Hammond dobos jól összeszoktak a Jethróban együtt töltött négy év alatt. Természetesen egy ennyire terjedelmes életművet kétórás koncert keretében lehetetlen átfogni, még akkor sem, ha az kétrészes, de ahogy utánanéztem, a kötelezők mellett is igyekeztek későbbi korszakokat is megidézni, hiszen még a karácsonyi lemezükről is játszottak és a jövőre érkező új lemez címadója is belefért.

Emellett baromi jó vetítésekkel dobták fel a dalokat és ha időnként demagógul is hatott egyik-másik klip, Anderson pozitív személyisége megóvta attól a produkciót, hogy a watersi népnevelő szájbarágás csapdájába essen. Valószínűleg olyan fickó lehet az öreg, aki egy-egy vicces beszólással mindig tudja oldani a feszült(té váló) légkört. Ez pedig a magát gyakran túl komolyan vevő, emiatt magát sznobériába hajszoló progrock-színtéren baromi fontos – elvégre ez is rock'n'roll, még ha szofisztikáltabb is.

Fotó: Livesound