Shock!

Sokszor elmondtam már én is, hogy ma már kevés elcsépeltebb dolog létezik a rockzenében, mint a szimfonikusokkal való párosítás. Ettől még persze lehet jó egy ötezredik ilyen produkció is, de anélkül, hogy újra belemennék ennek teljesen felesleges elemezgetésébe, muszáj újra kiemelni, hogy a Deep Purple Concertójának bármilyen újrajátszása-felidézése még véletlenül sem közhelyes. Hiszen mégis csak ez volt az első szélesebb körben ismertté vált ilyen kollaboráció, és ennek köszönhetően minden későbbi próbálkozást ehhez hasonlít az ember, másrészt Jon Lord később Purple-ös elfoglaltságaitól függetlenül is folyamatosan dolgozott hasonló projekteken. Egy-egy ilyen – nevezzük jobb híján így – tribute-est tehát mindig jó apropó arra, hogy az öregúr munkásságát ünnepeljük.

Pláne, hogy sose torkollhat végtelen hakniturnéba ez az egész, már csak a speciális körülmények és az aprólékos előkészítés miatt sem: mivel szimfonikusokat nem igazán lehet utaztatni, mindig érdemes helyben összeállni egy nagyzenekarral és a rockzenekart is össze lehet szedni a közelből. Meg egyáltalán: a komolyzene egyetemessége pont arról szól, hogy a világon bármelyik zenekar eljátszhat bármilyen közismert zeneművet – Lordot már életében is elismerték komolyzenészi körökben, tehát nincs miről beszélni. Ha tehát bármikor műsorra tűzik az általa írt darabokat, mindig érdemes elmenni, mert az élmény garantált. Már meghirdetéskor tudtam, hogy ha ezt a koncertet megtartják, biztosan ott leszek, mert nagy kedvencem mind az eredeti Concerto (első megvásárolt zenei DVD-m volt, és a mai napig rendszeresen előveszem), mind pedig a harmincves jubileumi buli képanyaga (ezt is), és amikor utoljára járt itt a Mester, és adta elő a Müpában úgy 2010 tájékán, valamiért nem tudtam részt venni. Persze akkor még nem tudhattuk, hogy két évvel később már nem lesz köztünk, de ettől és minden várakozásomtól függetlenül sokkal nagyobbat ütött ez az előadás, mint azt gondoltam volna.

Nyilván Bruce Dickinson neve is jó reklámnak bizonyult, de persze nemcsak emiatt telt meg viszonylag szépen a Papp Lászlóhoz képest kábé feleakkora sportcsarnok. Győr persze koncerthelyszínként a Monarchia több régiójából nézve is vonzó, tehát a jó Bruce nélkül is biztosan szép számmal lettek volna, de érdemei mindenképp elvitathatatlanok a buli sikerét tekintve. Tudvalévő, hogy ő több Lord-projektben részt vett már, elkötelezettsége, lelkesedése tehát extra lendületet adott az estének. Igaz, aki esetleg Maiden-rajongóként, az eredeti mű ismerete nélkül érkezett, az első felvonásban akár csalódhatott is, hiszen a Concerto nagyon kevés énekes részt tartalmaz. Annál izgalmasabb viszont zeneileg, és ezt itt meg is mutatta a tökéletes összhangban játszó alkalmi formáció. A rockzenekar belépésekor mondjuk még kissé tartottam tőle, hogy az először kissé konzervdobozhangzásnak tűnő sound nem lesz az igazi (bántó is volt az önmagában tökéletesen szóló nagyzenekarhoz képest), de aztán helyreálltak az arányok, és élvezetesen olvadt össze komolyzene és rock.

Paul Mann karmester a Lord-életmű régi szakértője, hiszen a már említett harmincéves jubileumot is ő dirigálta Londonban, könnyen ráhangolódott a Győri Filharmonikusokra is. Természetesen kisujjában vannak a Purple-klasszikusok, amelyekből kaptunk olyat is, amire én legalábbis nem számítottam. Emellett a kísérőzenekart is rutinos Lord-zenészekből rakták össze: Roger Glover képviselte a régi iskolát, remek ritmusszekciót alkotva az Ausztriából érkezett, külsőségekben Portnoy-klón Bernhard Welz dobossal, aki szintén játszott már az öregúrral. Akárcsak a horvát Kaitner Z. Doka gitáros, aki kiválóan hozta a Blackmore-fikcsiket. A szerző „szerepét" alakító John O′Hara játékát pár nap múlva a Jethro Tullban is megnézheti-hallgathatja, akinek jutott jegy (még majd én is próbálok vadászni) – feltételezhetően ő már nem utazott haza Angliába. Reméljük, jól érezte-érzi magát nálunk, az mindenesetre biztos, hogy nem volt neki nagy a cipő, pláne hogy klasszikus képzettségű, színházi hátterű zenész.

Az előadást logikus módon úgy bontották ketté, hogy a Concerto után jött a szünet, ezáltal a második felvonás jóval hosszabbra nyúlt, viszont igazi csemegékkel szolgált. Hajlamosak vagyunk például elfeledkezni Lord mester egyéb komolyzenei munkáiról, pedig a Sarabande lemezes Bourée kifejezett csúcspontnak bizonyult. Az Örömódát feldolgozó Difficult To Cure is tekinthető különlegességnek, nekem ez amúgy annyira nem tetszett, mert semmi köze nincs Lordhoz (Gloverhez esetleg), és furi volt a beleerőltetett versszak is, ami olyan hatást keltett, mintha ott helyben találta volna ki Dickinson. Nyilván nem így történt, de akkor is összecsapottnak tűnt az egész. Ráadásul a filharmonikusok ebben nem is játszottak, amit igazából nem is tudtam mire vélni, mert az egy dolog, hogy az utána következő Wring That Neckben sem kaptak szerepet, de az nem is klasszikus zenei mű. A Purple-adag persze kiadós volt, és arra már újra beszállt a nagyzenekar is, ami nekem különösen tetszett, mert bár a Pictures Of Home ilyen verziója már régóta közismert, a When A Blind Man Criest és a Perfect Strangerst még sose hallottam így, mint ahogy a Husht sem, amit Dickinson rossz belépései miatt kétszer játszottak el. Ez rendkívül vicces volt, mert Bruce első alkalommal totál nem tudta, hogy hol van, és az egy ponton már kézzel-lábbal hadonászó karmester jelzéseit sem vette (egyes zenészek arckifejezése persze beszédes volt és a kivetítőn is jól látható), tehát a dalt végignyomták és utána konferálta be Mann, hogy na akkor ezt most „nocheinmal". Persze röhögött mindenki, színpadon és azon kívül is, és aztán másodszorra is csúszott be hiba Dickinson részéről, de hát ilyen az élő adás.

Ekkor már a küzdőteres közönség egy jelentős része is hátrahagyta a széksorokat, és a Smoke On The Waterre igazi népünnepély alakult ki a színpad előtt. Minden túlzás nélkül óriási és katartikus volt. Ugyan megfogadtam, hogy nem fogok covidos említést tenni semmilyen irányban, de tényleg jó volt látni a lelkesedést – közönség és előadó is rengeteg pozitív energiát nyer az ilyen pilllanatokból. Nyilván nem lehet kerek perec kijelentetni, hogy preventív jellege is van az ilyesminek, de hogy lelki-mentális egészségünkhöz nélkülözhetetlenek ezek az élmények, az ezer százalék. Nagyon remélem, hogy lesz még majd müpás alkalom, mert azért az akusztika ott lenne az igazi.

Fotó: Livesound