Shock!

Hónapokig azt hittem, hogy május 20-ának estéjét a Club 202-ben töltöm majd a Vicious Rumors és a Circle II Circle társaságában, ám végül annyira megtetszett a Blood Moon Rise című új Jex Thoth album, hogy pár nappal a jeles dátum előtt inkább mégis egy, a Mikszáth téri Trafikba szervezett, totálisan underground bulit választottam a Fehérvári úti kilenc zenekaros (...) heavy metal est helyett. Mondanom sem kell, végül nem is bántam meg ezt a döntésemet.

A miskolci Karst sajátos vegyületben utazik, amit még rokonszenvesebbé tesz, hogy zenéjükben egyszersmind ott rejlik valami nehezen megfogható, jellegzetesen magyaros íz is. Nehéz érzékeltetni, mit is játszanak az öltönyös-nyakkendős srácok, mert az alap ugyan egyértelműen black metalos, de ezt egy csomó olyan témával oldják, amiket manapság leginkább postrockként, postmetalként szokás jellemezni – még ha a Karst esetében mindez nem is igazán érzékelteti a lényeget. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a blastbeates-vérhányós-sikálós részeket sajátosan fel- és levezető, hol oldó, hol erősítő atmoszférikus hangulattémák szinte mindenütt feltűnően eltaláltan ültek, az egyéni magyar szövegek pedig csak tovább fokozzák a hatást. Jó pont, hogy a csapat láthatóan nem is veszi magát véresen komolyan. Nem mondom, hogy innentől kezdve csakis Karstot hallgatok majd, mert utólag belehallgatva a stúdiós felvételek nem is ütnek annyira, mint amennyire koncerten harapósak voltak, és azért az élő produkción is van még mit fejleszteni (a dobok például simán lehetnének feszesebbek ennél), az irány azonban egyértelműen jó, és az az elán is impozáns, amivel elővezették ezt a sajátos muzsikát. Ráadásul a banda több irányba is kompatibilis: cseppet sem lógtak ki az okkult doomster főzenekar elől, és látatlanban is ugyanilyen tökéletesen működnének akár egy Kvelertak, akár egy Baroness előtt.

Nem mertem volna megtippelni, hány embert vonz Budapesten egy Jex Thoth-féle produkció, de végül elég rendesen összegyűltek az érdeklődők a boltozatos mennyezetű pinceklubban. A megjelent nagyjából hetven-nyolcvan ember szerintem abszolút korrekt nézőszámnak tekinthető: sem a hely szűkössége miatt nem kellett feszengeni, sem a lézengés miatt. Nem mintha magát a főszereplőt bármelyik is zavarta volna, a filigrán Jex ugyanis a miniatűr színpadra fellépve láthatóan átjárót nyitott magának egy másik világba, ahonnan aztán nem is nagyon zökkentette ki semmi a következő bő hetven perc folyamán. A buli előtt a téren és a helyszínen is fel-le mászkáló, derűs és barátságos csaj benyomását keltő énekesnő a deszkákon valami egészen mássá lényegül. Nem tudom eldönteni, hogy a boszorkány vagy a druida-e a jobb kifejezés rá, az azonban biztos, hogy maradéktalanul átadja magát annak az ősi, a hallgatót is egyből beszippantó érzésvilágnak, ami a zenéje minden hangjából árad.

Ha most ennek alapján valami önmagába borult, mű-spirituális szeánszot vizionáltál magad elé bohózatba kívánkozó rítusokkal és ostoba ködevéssel, ki kell ábrándítsalak: Jex és fiatal, hétköznapi rockerfazonokból álló zenészei (Slayer póló a billentyűsön, Van Halen a basszeren, Hellhammer a doboson) úgy egyensúlyoznak egy igen vékony kötélen, hogy egyik oldalon sem zuhannak szakadékba. Vagyis a misztikus, hagyományos metal koncertekhez képest egyértelműen mást adó hangulat és a sarokban elhelyezett ötágú gyertyatartó dacára a színpadon még így is egy vérbeli heavy rock csapatot láthattunk. A tekintetek persze végig Jexre szegeződtek, aki előző este ugyan csúnyán lefejelt egy monitort Ausztriában, így elég rút seb éktelenkedett a homlokán, de ettől függetlenül élőben is megalázóan jól, gyakorlatilag hibátlanul énekelte a nagyívű dallamokat. Elfogadom, hogy teátrális mozdulatvilága, füstölőzése, a közönség feje felett a semmibe révedő tekintete valakinek túlzásnak tűnhet, ez azonban így volt teljes és perfekt: roppant komoly színpadi aurája van, tényleg ural maga körül mindent.

Épp az említett sajátos atmoszférikusság miatt tudom nehezen érzékeltetni a koncert hangulatát, annak pedig semmi értelmét nem látom, hogy dalokra bontva elemezzem a látottakat: egyvégtében nézve és hallgatva nyújtottak komplett élményt, méghozzá olyat, amit az ember garantáltan sokáig nem felejt el. Elmondhatom persze, hogy az este kvázi-slágere a lemezen is roppant húzós Places You Walk volt, és azt is, hogy újfent mennyire beleborzongtam a Keep Your Weeds gyönyörű dallamaiba, de igazából semmit sem árulok vele el, mert ezt tényleg élőben lehetett igazán átélni és átérezni. A zenekar hangszeresei vélhetően egy nagyobb színpadot sem szántanának fel, a néha a nézőtéren is ide-oda mászkáló Jex azonban helyettük is átvállalta a dolog show-részét (bár nem tudom eldönteni, jó szó-e ez ide), a rockzene hőskorát idéző hatásokból táplálkozó szerzeményeik pedig csak még monumentálisabbnak, még varázslatosabbnak hatottak élőben (és szerencsére elég jól is szóltak, pedig az efféle helyeken ez általában kritikus pont szokott lenni).

Egy szó mint száz, tényleg egy pillanatig sem bántam meg, hogy James Rivera és Zak Stevens helyett ezt a különös wisconsini formációt választottam pünkösdhétfő estéjén, és szinte biztos vagyok benne, hogy aki jelen volt ezen a koncerten, pár év múlva mind büszkén hozakodik majd elő ezzel a ténnyel. Ha te kihagytad, reménykedj benne, hogy hozzák még őket, és addig is hallgasd meg az új albumot, ami az év eddigi egyik legizgalmasabb produkciója ezen a vonalon!