Shock!

Kötelezően leírhatnám az amerikai Jex Thoth új lemeze kapcsán is mindazt, amit az összes hasonszőrű borult hangulatú, old school rockzenét játszó banda kapcsán meg szoktunk jegyezni, de már én is unom ezeket a mantraként ismételt sorokat az olyasféle kifejezésekkel, mint underground trend, okkult rock, pszichedelikus és a többi, így inkább mindenkit megkímélek a bevezetőtől (magamat is beleértve). A lényeg annyi, hogy a Jex Thoth is remekül odahelyezhető erre az utóbbi években megizmosodott vonalra, ráadásul itt is egy igen karakteres csaj áll a fronton, akárcsak a hullám vezérhajójának tekinthető – most már sajnos csak néhai – The Devil's Blood vagy a kanadai Blood Ceremony esetében. Így aztán tényleg minden adott náluk a fényes jövőhöz a világ klubjaiban.

Az extravagáns fronténekesnője nevét viselő csapat Madisonból származik, a Blood Moon Rise pedig a második teljes hosszúságú albumuk a 2008-as első anyag után. Jex amúgy a polgári életben a további kérdéseket is felvető Jessica Toth névre hallgat, előtérbe tolása pedig nem valami imágó-beli dolog náluk, ugyanis ő a banda fő dalszerzője, és miután pár éve távozott a csapatból Jackson James Toth, azaz Grim Jim, a másik agy, ezt az új albumot már gyakorlatilag egymaga jegyzi. Jex előadásmódja markánsan uralja is az egész lemezt: nem mondom, hogy neki van a világon a legkarakteresebb hangja, az azonban biztos, hogy tud énekelni, a neten látott felvételek, képek alapján színpadi kisugárzásért sem nagyon kell a szomszédba mennie, és atmoszférateremtésben is mesteri képességekkel rendelkezik. Az atmoszféra egyébként is kulcsszó a bandánál, a gyökerek pedig természetesen náluk is a '60-as évek végén, '70-es évek elején keresendők. Ha női énekes okkult, archaikus rockról beszélünk, a Coven nyilván megkerülhetetlenül adja magát, de összességében mégsem Jinx Dawsonékat idézi a zene. Nekem többek között éppen azért olyan rokonszenves a Jex Thoth, mert jóval súlyosabban, doomosabban – igen: sabbathosabban – fogalmaznak.

Viszonylag új keletű az ismeretségem a csapattal, az első albumot valamikor év elején hallgattam meg először alaposabban, ez az új azonban már első hallásra is egységesebb, kiérleltebb produkciónak tűnt, mint a debüt. Szó se róla, a banda már öt éve is jól zenélt, és Jex is hozta a kötelezőt, viszont egyvégtében hallgatva nem tudták olyan mértékben lekötni a figyelmemet, mint a Blood Moon Rise-zal. Slágergyűjteménynek ezt az albumot sem nevezném, pláne, hogy a hasonszőrű alakulatok többségével egy hajóban evezve a Jex Thoth is viszonylag zárt világban alkot, az azonban biztos, hogy a saját kereteiken belül ezúttal változatosabbak, fogósabbak, kerekebbek lettek a dalok. Hallgasd csak meg az elsőként közzétett Keep Your Weedset, és mindjárt érteni fogod, miről beszélek. Noha ez a melankolikus, álmodozósan nyugodt szám nem igazán jellemzi az album egészét, a banda olyan éteri hangulatot teremt a remegő gitárhangokba belekapaszkodó, elektromosan rezonáló basszusfutamokkal és Jex dallamaival, ami már az első másodpercekben rátelepszik a hallgatóra, és nem hagyja nyugodni. Mire pedig eljutunk benne a negyven évvel ezelőtti zenék emlékeit idéző billentyűs középrészig, már azon kapod magadat, hogy valahol nagyon-nagyon messze jársz... A legszebb, hogy a zenekar nem valami trapéznadrágosan értelmetlen jammelésbe fulladva éri el ezt, hanem végig őrzik az emberi léptékek között mozgó dalformát.

E jó szokásához szerencsére a leghosszabb eposzokban is hű marad a Jex Thoth, méghozzá olyannyira, hogy az ultradoom, pincemély gitárokkal operáló Ehjä a maga 8.16-os játékidejével konkrétan az egyik legerősebb, legdelejezőbben ható darab az albumon. Jex drámai ívű dallamai elsőre megtapadnak a dobhártyán, és a szolidan iommista, hangulatfestő jelleggel induló, majd disszonáns jelleget öltő gitárszólók is mesterien fokozzák a hangulatot. A záró, ismét nyugis Psyar nyolc és fél perces hömpölygésébe, kifejtős gitárszólóiba is több mint kellemes belemerülni, és ez sem tűnik hosszadalmasnak egy pillanatra sem. És mielőtt esetleg visszariadnál a csapattól, nem is ezek a maratoni dalok dominálnak a lemezen. Az inkább intrónak tekinthető, lassú To Bury nyitásból kibontakozó, roppant fogós Places You Walk doom rockja, a gitárok szigorát zaklatott vonós kakofóniával súlyosbító The Divide, a hallgatót fejben ismét sosem létezett tájakra repítő, törékeny szépségű, címéhez méltó hangulatú Into A Sleep vagy a vontatott, az énekdallamok miatt mégis egyből megnyerő The Four Of Us Are Dying sem éppen rádiós darabok, de tartják a négy-öt perces átlaghosszt. Vagyis nem terjeszkednek túl a hagyományosnak tekinthető kereteken.

Noha a fent leírtak alapján akár azt is hihetné az ember, hogy a Jex Thoth kizárólag a múltból merít, ez azért nem teljesen így van, sőt, az összhatás elsőre akár megtévesztő is lehet. A csapat ugyan abszolút hagyományőrzően áll a zenéhez, és alapvetően tényleg bő negyven évvel ezelőtti mesterművek szellemében alkotnak, de a gitár és a basszus megszólalása, a keverési arányok sokkal inkább kortárs (de utálom ezt a szót...) stoner csapatokat idéznek, mintsem valami 1971-es, négy-öt sávon rögzített heavy rock alapvetést. És noha a riffek tényleg kimondottan ólomsúlyú témák, a hangzás egyáltalán nem olyan direkt módon metalos, mint egy úgymond tipikus doomster bandánál. Éppen ezért a Jex Thoth akár olyanoknak is bejöhet, akik ezt a szigorúbb vonalat annyira nem kajálják. Ettől még persze nem olyan album a Blood Moon Rise, amit mindenki azonnal imádni fog, de egész biztos, hogy a zenekar megérdemli a figyelmet. Engem például elég gyorsan az ujja köré csavart a wisconsini boszorkány.

A Jex Thoth május 20-án Budapesten, a Trafik Klubban koncertezik. További részletek itt.