Shock!

Bár annak idején én emlékeztem meg a Jinjer első magyarországi fellépéséről, ahol is csutkára megtelt a Dürer középterme, álmomban nem gondoltam volna, hogy három évvel később a Barba Negrát fogják teljesen megtölteni headliner sztárbandaként, egy olyan zenekar vendégeskedésével, akik inkább hatásaik, mintsem kortársaik. Mert ugye az ténykérdés, hogy a The Agonist már jócskán aktív, lemezeket készítő banda volt, sőt, már eredeti énekesnőjük is rég lelécelt az Arch Enemybe, amikor az ukránok még épphogy csak a garázsban csörömpöltek. De hát így megy ez, annak idején magam is csodálkoztam, hogy a Van Halen nyit a Bon Jovinak, vagy a Mercyful Fate a Metallicának, de felnőtt korára az ember tudomásul veszi, hogy a nagyközönség a szűkebb s tágabb rockszíntéren sem objektív, és nem a kilóra mért tehetséget vagy az úttörő szerepet nézi. Valamelyik zenekar vagy megfogja, vagy nem, és kész.

Lehet itt szó érzelmi alapú ráhangolódásról vagy hathatós marketingről, de azért az esetek nagy többségében elmondható, hogy a „felkapott" zenekarok tényleg rendelkeznek valami plusszal, amivel pályatársaik nem és itt megint csak kiemelném, hogy ez is mind a minőségtől, tehetségtől teljesen független dolog általában. Egy jó menedzsment; egy menedzser-típusú, ügyes zenekarvezető; jó időben, jó helyen történt felbukkanás, és azért ez sokszor párosul valami különleges adottsággal, mint mondjuk egy markáns image vagy persze egy egyedi hangvétel és koncepció. Akárhogy is, nem elég jól zenélni, jelen kell lenni, nyomulni kell és nyomot hagyni a fejekben. Jinjeréknél ez megvolt, azért is jutottak ennyire messzire a metal nagyhatalomnak még véletlenül sem nevezhető Ukrajnából, turnétársaiknál pedig – bár ők pont hogy egy metálilag jól prosperáló országból, Kanadából indultak – valahogy alábbhagyott a lendület az énekescserével.

Kívülálló, de rokonszenvező szemlélőként nekem valahogy úgy tűnik, hogy Alissa White-Gluz jó adag lendületet elvitt magával a zeneileg kevésbé izgalmas, de professzionálisan magasabb szinten álló, nagy bandába, és ez talán némileg visszavetette a The Agonist haladási ívét. Félreértés ne essék, fasza kis csapat ez a mai napig, tök jól kitalálták a stílusukat, élveztem is a bulit, de valahogy nem volt akkora „aha-élmény" az első koncerttalálkozásunk, mint amennyire számítottam rá. Arra készültem, hogy na, most majd aztán leviszi a megmaradt hajamat is ez a frontcsajos prog-thrash-extrém zene, amelyben hatásosan keverednek a hörgős énektémák a tiszta dallamokkal, mindez operás felhangok nélkül – ez azonban nem történt meg, „csupán" egy kellemes koncertet láttam egy egységesen metálos kiállású (a színpadi munka mindenképpen pluszpontot érdemel amúgy), szimpatikus zenekartól. (Előttük még éppen elcsíptük a finn Khroma végét, ők afféle klasszikus industrial metalt tolnak, és utolsó koncert lévén már itt felütötte fejét a turnétemetés-szindróma, ugyanis az ő dobcuccukat koncert közben elkezdték szétszedni, nyilván szivatásképpen. Agonistéknek ebből a viccelődésből – legalábbis a közönség számára láthatóan – annyi jutott, hogy a színpadi háttérképüket kicserélték egy kábé Painttel bénán átrajzolt, gagyi betűtípusos zenekari fotóra.)

A Jinjerrel nem szórakozott senki, számunkra érzékelhető módon legalábbis, de ezzel a négyessel szerintem senki nem is merne baszakodni. Korábban is említettem tekintélyparancsoló kiállásukat, ami minimálisat módosult az elmúlt pár évben: a már első blikkre is életveszélyesnek tűnő, apró termetű, de minden irányban hatalmas hangterjedelemmel bíró ukrán Lisbeth Salander marcona kísérői mit sem változtak, ellenben maga Tatjana igazi sötét Demónává lényegült át a színpadi imázs tekintetében. A zseniálisan átalakított dobcucc  is vonzza a szemet egyediségével (minden cin kábé a dobos Vlad derekáig ér, és kifelé néz), és bár Roman gitáros meg Eugene basszer (Jevgenyij lenne magyar helyesírással?) nem nagyon csinál semmit némi bemozduláson kívül, mégis rendesen belakják ezt a viszonylag nagyobb színpadot is. Nagyrészt persze a díva uralja a terepet, de érezhető a csapatösszhang is.

Az új lemezen most amúgy nem léptek akkorát előre zeneileg, mint legutóbb (tudom, hogy többen kérték, de nekem biztos nem lesz kapacitásom külön írni róla), talán mintha kicsit még több lenne a dallamos rész, ahol Tatjana kiengedheti a „rendes" hangját is, de nem is nyomatták túl – ha jól számoltam és puskáztam, mindössze négy új dal fért bele (On The Top, Pit Of Consciousness, Judgment & Punishment, Retrospection), pedig érdemes lett volna még párat betenni a programba. Persze népszerű bandánál ez még kevés lemez esetén is nehéz, hiszen ha már van három-négy-öt kihagyhatatlan közönségkedvenc (esetünkben ugye az I Speak Astronomy, a Who Is Gonna Be The One vagy a Words Of Wisdom), akkor egy ilyen relatív rövid, picivel több mint egy órás setlist megköti az ember kezét. Ugyanis a zene intenzitása és töménysége miatt másfél óra meg egyszerűen túl sok lenne, mint ahogy lemezen is bőven elég a 40 perc.

Műfajilag továbbra sem én vagyok a legmegfelelőbb alany a csapat bekategorizálására (közhelyesen csak frontcsajos extrém/modern groove metal mixnek lehet talán leírni, de ez inkább elrettentően, mintsem érdekesen hangzik), az viszont biztos, hogy én a helyükben bátrabban kísérleteznék, mondjuk éppen a Retrospection irányába, ahol a részben anyanyelvű verzék érzelmi többlete élőben is sokat tesz az összképhez. A mostaninál is hatásosabbá lehetne tenni a zenéjüket még váratlanabb húzásokkal, és talán egy kicsit a tempók változatosabbá tételével is – persze az is igaz, hogy ahogy a Gojiránál is a színpad elé szögezi az embert a földbedöngölő málházás, úgy itt sem válik unalmassá a dolog, mert például a dobjáték az pont hogy tele van finomságokkal, de én továbbra is látok fejlődési potenciált. Tatjanában külön is: elsők között venne meg kilóra egy lightosabb műfajú, akár torzítóktól mentes szólólemezzel – a szintén új lemezes Perennial önfeldolgozás például ígéretes irány ebből a szempontból is. Mindenesetre remélem, továbbra is hazajár majd hozzánk a brigád, továbbra is csak biztatni tudok mindenkit, hogy nézze meg őket, bár szinte biztos vagyok benne, hogy a 2016-os bulin már most kétszer annyian „voltak ott", mint valójában.

Fotó: Ilona Geraszimova (a turné vegyes állomásairól)