Shock!

Régóta rajta van a bakancslistámon egy John McLaughlin-féle élő előadás megtekintése, ám valamiért a pipa egészen eddig váratott magára. Készséggel elismerem: ennek oka leginkább a saját szerencsétlenkedésemben keresendő, lehetőség ugyanis adódott volna már erre idehaza is. Egészen egyszerűen így alakult, viszont amint az idei látogatás híre eljutott hozzám, fixen megszületett az elhatározás is, miszerint távollétem magyarázatául kizárólag időközbeni elhalálozásom szolgálhat. E komoly eltökéltségem hátterében nem csupán a gitáros patinás múltja áll, hanem aktuális ténykedése is. Cseppet sem túlzás ugyanis a John McLaughlin & the 4th Dimension elnevezésű projektet a világ egyik legerősebb fúziós jazzben utazó formációjának nevezni. Az pedig számomra is már csak a hab a tortán, hogy a világklasszis zenésztársak közt ott figyel egyik kedvenc muzsikusom, Gary Husband neve is, aki mind a dobokon, mind pedig a fekete-fehér billentyűkön ténykedve lazán sarokba állítja a zenésztársadalom zömét. Utóbbi szombat este is megtörtént...

A MOM Park sportcsarnokát még semmilyen alkalomból nem sikerült letesztelnem, de az este alapján pozitív benyomásokat tett rám. Azt mondjuk nem tudom, hogy a műsor előtti felvezető zene mellőzése okozta nem épp forrongó hangulat a szervezés, vagy a helyben kialakult etikett számlájára írható-e, mindenesetre a néma csendben széksorukhoz szállingózó emberek láttán kissé nehezemre esett felszabadulni. Ez egészen a négy úriember színpadra lépéséig váratott magára, ezután viszont már nem volt megállás, ugyanis egyik kábulatból eshettünk át a másikba.

John McLaughlin... Túl azon, hogy a figura páratlan múltja mögött a szakma egy emberként borul le a mai napig, és annak idején aktív résztvevője volt a jazz és a rock műfajok összeházasításának, egészen döbbenetes vitalitás és kreatív energia árad belőle 77 (!) éves korában is. Jellegzetes futamai továbbra is a legnagyobb precizitással és tisztasággal gördülnek végig, emellett pedig arányérzékét és zenei kommunikációs készségét sem veszítette el. Pedig – mint azt a fentiekkel is érzékeltetni igyekeztem – ha valaki, ő aztán tényleg elveszhetett volna már réges-rég az önimádat mély óceánjában, mint az jó pár kollégájával meg is történt. Számára azonban példának okáért nem alantas a jazz-szakma képviselőjeként az improvizációban Deep Purple- vagy épp Cream-riffekkel poénkodni (erre Étienne M' Bappé basszusgitáros még rá is kontrázott egy Enter Sandmannel), illetve a szólóprojekt és az öncélúság között sem húz egyenlőségjelet. Sőt, a 4th Dimension egyik vonzereje pontosan abban rejlik, hogy a zenei magaslabdák, az előadói fűszerek nem csupán a főszereplőtől érkeznek.

Az indiai dobos, Ranjit Barot által a legelvarázsoltabb szólózás is biztos ritmikai lábakon állt, miközben maga Ranjit is egészen kivételes módon volt képes díszíteni, mozgásban tartani a muzsikát. Amellett, hogy a lehető legmagasabb szinten konyít a fúziós doboláshoz, játéka teljes mértékben egyéni színeket vonultat fel, ami kiemelkedő adottságain túl a műfaj sztenderdjeitől eltérő módon szocializálódott stílusának is betudható. A főszereplőre ugyebár ifjú korától kezdve jellemző volt az indiai zenei közeg iránti vonzódás (innen eredt annak idején a Mahavishnu Orchestra elnevezés is), ennek megfelelően Barot részére is számos lehetőséget biztosított gyökereinek kibontakoztatására. Ő pedig az alkalmat megragadva az ízes figurák mellé hozta a Takadimi-szisztémát is az improvizációkban, emellett pedig – a világzenei hatást erősítendő – időnként egészen hátborzongató módon énekelt. Aztán persze még ezt is lehet fokozni...

Van ugyanis John McLaughlin zenekarának már sok éve egy aduásza, aki egyszerre két fegyvernemet is képvisel. Gary Husband fanatikus rajongójaként csakis biztatni tudok rá mindenkit, hogy vegye górcső alá ezt a kivételes géniuszt, ha még nem tette volna meg korábban. Gary esetében ugyanis a töbhangszeresség nem szinonim fogalma a zenebohóckodásnak: mind dobosként, mind billentyűsként lenyűgöző kifejezőerővel bír az óriási technikai tudáson túl. Ebben a formációban utóbbira kerül a hangsúly, és a leírtakból adódóan ebben a minőségében sem találhattunk rajta fogást, sőt... Csakis szuperlatívuszokban szólhatok róla, amint billentyűn kibontott egy-egy témát, avagy briliáns időzítésekkel beszurkált néhány nyaktörő harmóniát néhol kifejezetten ritmushangszeres fejjel gondolkodva.

Azonban töredelmesen bevallom, számomra az áhított pillanatok elérkezését az a pont jelentette, amikor emberünk a szintitől felpattanva beült a színpad baloldalán felrakott szépséges Pearl dobcájg mögé. Ranjit Barottal egy műsoron belül nem sok dobos állta volna meg a helyét, Husband azonban előre megjósolható módon a kivételt erősítette. Naphosszat áradozhatnék tévedhetetlen belső tempójáról, avagy az ezerféle tónusról, amelyet képes kicsalni a hangszerből, azonban a hely- és idő szűkében inkább csak sajnálatomat szeretném kifejezni, amiért a fickó nem örvend a jelenleginél sokkal szélesebb hallgatóságnak. Pedig jónéhány agyonajnározott plüss idolt képes túlszárnyalni a hangszeren közvetített „mondanivaló" tekintetében. A Barottal elővezetett párbajuk az általam valaha látott legszínvonalasabb dobprodukciók közé írta be magát.

Fontos azonban megjegyeznünk, hogy még efféle dobos-kiválóságok mellett is csupán félkarú óriás volna a zenekar, ha a basszus nem volna a helyén. Nos, a Kamerunból származó Étienne M'Bappé esetében egyáltalán nem érdemtelenül hangzott el „Mahavishnu" szájából, miszerint a legjobb basszusgitárosról van szó, akivel valaha összehozta a sors. Bár a gitáros esetében ez nyilván relatív, hiszen huszonéves kora óta a szakma krémjével zenél, az azonban tény és való, hogy jelenlegi basszerkollégája szinté eggyé vált a hangszerével. Szerves része van abban, hogy a 4th Dimension tagjai ennyire harmonikusan képesek együtt lélegezni a színpadon.
A magam részéről nem csupán az idei évben, hanem életem során eddig látott koncertek között is kiemelt helyre pozícionálom John McLaughlin legutóbbi budapesti látogatását. Itt bizony nem volt mibe belekötnöm...

Fotó: Kleb Attila / GetCloser Concerts