Shock!

Ennek a több éves múltra visszatekintő, idén egyenesen háromnaposra duzzasztott maratoni zúzdának a zárónapjára lendültünk át a labancokhoz. Önmagában az akkor éppen lemezmegjelenés előtt álló Judas Priest önmagában is meggyőző érv volt az utazás mellett, ráadásul két nem akármilyen kaliberű csapatot is végignézhettünk Ripperék előtt.

A Sick Of It All műsorát szinte bántóan kevesen nézték, és még kevesebben voltak aktív résztvevői az eseménynek, de az amcsik így is fenomenális bulit csaptak! Nekik aztán nem kell spéci színpadi maskarát ölteniük vagy tiszta erőből pózolniuk, hogy maximálisan hitelesnek tűnjenek: itt nem volt se több, se kevesebb, mint négy egyszerű srác, akik pont úgy néznek ki, mint bármelyik rajongó egy koncertjükön, csak idősebbek. A döntő különbség annyi, hogy ők odafent a deszkákon állva (mit állva?! megállás nélkül pörögve!!!), hangszereik segítségével adhatják ki magukból, ami a szívüket nyomja, míg a mondanivalójukat magáénak valló, a hardcore reality-re abszolút vevő tábor a lábaik előtt aprít az olyan top-nótákra, mint Built To Last, Step Down, Sanctuary, Just Look Around vagy Unjustice System. Sajnos, leginkább a szabadtéri rendezvény monstre méretei miatt, most nem valósulhatott meg a zenekar-közönség kapcsolat, amely a klipek alapján a SOIA saját bulijainak a varázsát adja (bárcsak egyszer!..), de azért a Braveheartos "csatajelenet" a Scratch The Surface dal előtt kegyetlen hatásosnak bizonyult: Lou Koller énekes vezényszavára az első pár sor szembe fordult a hátrébb állókkal, majd a két csapat egymásnak rohant!

Ma már a jelek szerint lehetetlen Európában komoly fesztivált rendezni a Dimmu Borgir nélkül. Azt talán ne firtassuk, mennyire jó vagy rossz a black metal műfajnak, hogy immár ennyire széles tömegek előtt képviselteti magát Shagrath-ék által. Igazából ők már túl is nőttek a black metal kategórián szerintem. Zenei gyökereik ugyan továbbra is odakötik őket, akárcsak a zenészek megjelenése (Nicholas Barker dobos szado-mazo maszkja különösen nem volt semmi...), arcfestése, de pl. Shagrath vokalizálása, konferálása már nem is számít olyan extrémnek, sőt egy ekkora közönség számára is teljes mértékben elfogadott lett, Simen mágus dallamaival kiegészítve meg pláne. Mindehhez rendkívül látványos, teátrális előadás társul, szemkápráztató fényekkel, díszletekkel, stb. Igaz, az ő szintjükön az ilyesmi nem is egyszerűen elvárható, hanem egyenesen kötelező a tökéletes élő show-hoz, ők azonban tényleg ügyesen, hatásosan manipulálnak ezekkel az elemekkel. Szóval megtalálták az utat az emberekhez. Nem először láttam már őket, és aznap ismét meggyőztek. Azzal együtt, hogy nekem a Sick Of It All realisztikusabb, emberközelibb világa többet jelent. Valódi negatívumként egyedül azt említhetem ezúttal, hogy Simen énekhangja bizony javarészt rejtve maradt. Amúgy sem kap túl sok teret szegény, de az, hogy igazán csak a műsor legvégére vált rendesen hallhatóvá, több mint bosszantó.

És akkor jött, amiről egészen 1990 óta álmodoztam, amikor még mazsola-metalosként a Painkiller album, azáltal pedig a Judas Priest rabjává váltam: az intro jól ismert robaja után maga az öt Fémisten szállta meg a deszkákat - a Metal Gods dallal indult a show!!! A hangzás valami döbbenetesen brutálisra és tisztára sikerült, a lemezekbe préselt töméntelen energia ellenállhatatlanul áradt a hangfalakból. A Tipton-Downing gitárpáros végig felszabadultan, mosolyogva nyomta. Ian Hill basszer szerényen meghúzódott a dobemelvény oldalában, ott döngetett rendületlenül. Scott Travis élőben is lazán (tegyük hozzá, roppant látványosan) véghezvitte azt a kíméletlenül intenzív dobolást, amelyet az utolsó két stúdióalbumon meg a dupla koncertlemezen már megcsodálhattunk és új életet pumpált a régi számokba is. Tim "Ripper" Owens énekes pedig képességeit tekintve tényleg csakis legendás elődjéhez hasonlítható. Legyen szó mélyebb hangfekvésekről vagy hangszálgyilkoló magasakról, régi klasszikusokról vagy a 90-es évek bestiális nótáiról, Ripper nem ismer lehetetlent. Ezen kívül rendszeresen váltogatta öltözékét a számok között, kimért léptekkel járt-kelt a színpadon, egy pszichopata gyilkos tekintetével lesve áldozataira a magasból. Az első ráadásban pedig motorral érkezett vissza a Painkiller nótára! Amúgy szépen megtanulta saját átkötő szövegeit a Meltdownról (ha-ha!) és nem voltak nagy, világmegváltó dumái, de ahogy minden egyes dalt kitörő ováció fogadott, úgy az ő minden egyes szavát is valósággal itta a nép, amely természetesen bármikor kapható volt egy kis közös éneklésre a frontemberrel.

A dalok meg... Csak később, a nagy örömmámorból kijózanodva kapcsoltam, hogy itt nem esett akkora hangsúly az utóbbi albumokra, ezekről összesen három nóta ment le (Touch Of Evil, Painkiller illetve Blood Stained), a többi már ismert darab egytől egyig 1984 előtti volt. De azért lezúztak egy vadiúj számot is, One On One címmel, hadd várják még jobban az emberek a Demolition lemezt! A dal egyébként így elsőre az 1980-as évek direktebb Priestjét idézte, csak éppen mai megszólalással. Étvágygerjesztőnek tökéletes! Ha eljön a rendes Európa-turné ideje, valószínűleg a Painkiller-, Jugulator-vonal is jobban előtérbe kerül majd a friss témák mellett. Addig meg itt volt nekünk ez az este a régi "slágerekkel": Victim Of Changes, The Ripper, Breaking The Law, You've Got Another Thing Coming, az elválaszthatatlan The Hellion/Electric Eye kettős, Living After Midnight stb. Meglepetésként pedig Heading Out To The Highway mindjárt második számként és United a ráadásban!!! Vagyis örökéletű metal gyöngyszemek egész sorát kaptuk, hiba nélkül. (És pl. a Beyond The Realms Of Death vagy a Grinder még ebből az alapos időutazásból is ki tudott maradni. Még ilyet!) "Judas Fuckin' Priest Heavy Metal!" - summázta Ripper az elhangzottakat, és amit itt felvonultattak, az valóban az eddigi Priest-életmű nagyszerű összefoglalása, maga a HEAVY METAL, a műfaj múltja, jelenje - és jövője is egyben! Jöhet a Demolition album!!!