Shock!

Sokat gondolkodtam, hogy létezik-e még egy olyan zenekar, amelyikért hajlandó lettem volna átutazni Európát, hogy (ismét) élőben láthassam. Végül arra jutottam, hogy mára – szerencsére – az összes nagy kedvencem kisebb-nagyobb rendszerességgel megfordul Budapesten, de legrosszabb esetben valamelyik környező fővárosban.

Ez azonban a King’s X-ről még a legnagyobb jóindulattal sem mondható el: nemhogy Európa szerencsétlenebb részét, de a teljes kontinenst kerülik hosszú évek óta, minden bizonnyal nem önszántukból. Aki részese volt annak a leírhatatlan élménynek, amit a houstoni trió a maroknyi magyar közönség előtt csaknem tíz évvel ezelőtt (egészen pontosan 1999. március 12-én) az E-Klubban nyújtott, az megérti, miért fogadtam meg évekkel ezelőtt, hogy egy esetleges legközelebbi Európa-turnét semmi pénzért nem hagyok ki. Ha ez egyáltalán lehetséges, az a tudat, hogy az 1990-es kultikus koncertvideó folytatásaként ezúttal is a londoni helyszínre esett a zenekar választása, csak tovább fokozta a várakozásaimat.

A junkie-k kedvelt szórakozó környékeként is ismert Camden Town központjában található, kívülről elég lepattantnak tűnő, de belül kifejezetten kulturált Electric Ballroom előtt enyhe, de jól kivehető spangli-illat keringett, s kb. egy utcányi sor kígyózott kapunyitás előtt. A zenekar „világhírnevéről” sokat elárul az a tanácstalanság, ahogy a járókelők egymástól kérdezgették, hogy ez a tömeg vajon mire vár. „X something” – jött a válasz. Már ekkor látszott az is, hogy a közönség átlagéletkora közelebb van a 40-hez, mint a 30-hoz, bár néhány egész fiatal és egy-két jólszituált, öltönyös 50-es is előfordult a várakozók között.

A két előzenekar óraműpontossággal kezdett és szerencsére vonult is le a színpadról, 15 (!!), illetve kb. 30 perc játékidőt követően. Nem mintha a – számomra amúgy teljesen ismeretlen – két angol társaság (Haken, illetve To-Mera) kritikán aluli teljesítményt nyújtott volna, mert korántsem ez volt a helyzet, de igazán karakteresnek egyiket sem mondanám, ráadásul énekeseik - Woody Allent idézve - a „rettenetes” és a „nyomorúságos” kategóriákba sorolhatók, legalábbis az élőben nyújtott produkcióik alapján. Különösen a második felvezető brigád magyar énekesnőjének (ex-Without Face) hajlításaitól éreztem erős késztetést, hogy inkább az előtérben található pólóstand kínálatát tekintsem át tüzetesen. Másnap belehallgattam a lemezükbe, ott sokkal inkább rendben van a történet az ének terén is, de élőben nem igazán tudtam értékelni a produkciót. A legfőbb problémám őszintén szólva az volt (amiről persze nem ők tehetnek), hogy ezek az amúgy valóban technikás, helyenként látványos zenei megoldásokkal tarkított nóták abszolút idegenek voltak a King’s X világától, s ehhez, ennyi várakozás után most nem volt türelmem.

9 órakor azonban színpadra lépett az addigra zsúfolásig megtelt Ballroom közönsége (saccra mintegy 6-700 néző) által hangosan követelt houstoni csapat, mégpedig az eddigi egyetlen pesti koncert időszakából származó, ideális koncertindító Groove Machine-nel. Az első pillanattól kezdve sugárzott róluk, hogy élvezik, hogy újra Európában járnak, s minden felhajtás nélkül ZENÉLHETNEK az eufóriában lévő közönségnek. A hangzásra sem lehetett panasz, tisztán, arányosan szólt minden, D(o)ug bőgője pedig súlyosan röfögött, mint az utóbbi lemezeken. Hangja pedig még ma is épp olyan sokszínű, érzelemdús és erőteljes élőben, mint 20 évvel ezelőtt, s kinézete alapján is simán letagadhatna 20 évet (és akkor lenne egyidős a közönség átlagával).

Bevallom, kicsit bíztam benne, hogy az előre beharangozott dvd-felvételre való tekintettel némileg módosítanak az amerikai és az eddigi európai turné setlistjén, s néhány feledésbe merült klasszikust is elővesznek. Titkon reménykedtem egy-két Dogman nótában (végül be kellett érnünk az amúgy félelmetesen húzósan előadott címadóval), hogy a Prisonert, vagy a Missiont ne is említsem. Persze tévedni egyik dallal sem nagyon tudtak volna, így összességében kaptunk egy nagyobb dózist az új lemez jobban sikerült alkotásaiból, valamint az 1998 előtti időszak kihagyhatatlan tételeiből. Igazi meglepetés azonban nem került elő, legfeljebb a ráadás ráadásaként előadott Moanjam tekinthető ilyennek, valamint a közönség által kikövetelt – és az első hangtól az utolsóig, hajlításokkal meg mindennel együtt végig is énekelt – Goldilox sem volt eddig állandó része a turné programjának. Nem tudom, mi fog ebből átjönni a dvd-n, de hogy életem egyik legfelemelőbb koncertélménye volt a több száz néző kifejezetten élvezhető előadásában végighallgatni és velük végigénekelni ezt a klasszikust, az egészen biztos. Ugyanez elmondható az Over My Head pofonegyszerű, de annál több érzelmet közvetítő refrénjére, melyet szintén a közönség skandált perceken keresztül Doug Pinnick lelke mélyéről érkező kommentárjaival kísérve („…if you make music that comes from your soul, than no matter what you call it, it’s good music…”), valamint a Summerlandre. Ezek egyértelműen a koncert csúcspontjai voltak és újra megerősítették bennem, hogy a zenekar első két albuma talán objektíven nézve is pályafutásuk máig legerősebb alkotásai, de mindenképpen a legnagyobb közönségfavoritok.

Meglepő volt, hogy a számok között a közönség többször zendített rá a „Jerry, Jerry” morfémák ütemes ismételgetésére, mint bármi másra, ami az amúgy is elégedettnek tűnő dobosnak láthatólag nem volt ellenére. A Hendrix-pólós Ty Tabor pedig hozta a tőle megszokott szerény stílusban előadott, nem villantós, de abszolút védjegynek számító, hihetetlen finom szólókat, amikre a közönség szintén nagy lelkesedéssel reagált.

Ha fegyverrel kényszerítenének rá, hogy valamibe belekössek, talán annyit tudnék megemlíteni, hogy néhány nótát az eredeti verziónál feltűnően lassabban játszottak, ami elvben akár súlyosabbá is tehet bizonyos témákat, itt azonban véleményem szerint ez inkább a lendületét vette el pl. a Go Tell Someone-nak, a Looking for Love-nak, vagy a Born To Be Lovednak. Ez utóbbit szerintem egyébként is hiba betenni a programba, mert a lemezen a többszólamú vokálokkal olyan magasra tették a mércét, amit koncerten képtelenség megugrani és reprodukálni, s ez nem is sikerült. Talán jobb lett volna, ha helyette eljátszanak 2-3 direktebb szerzeményt a Dogmanről (mit nem adtam volna egy Black the Sky-ért, vagy egy Pretendért), ami koncerten egész biztosan nagyobbat szól.

De ezek mind eltörpülnek amellett, hogy a felesleges sallangok, duma, virgázás és arcoskodás nélkül előadott mintegy 2 órás műsor igazi ajándék volt az utóbbi évtizedben alaposan kiéheztetett londoni (európai) közönségnek. Nem tudom, Doug búcsúja, mely szerint „ha ti jöttök, mi is hamarosan újra jövünk” mennyire tekinthető szokásos koncertzáró retorikai fordulatnak, mindenesetre számomra örökre a világ egyik legnagyobb igazságtalansága marad, hogy ezt a zseniális hármast egyszerűen nem éri meg komolyabb turnéra áthozni Európába. Nyilvánvaló, hogy ha a 90-es évek elején nem sikerült a nagy áttörés, akkor ezután sem fog már, de ha megasztárok nem is lesznek, legalább Bécsig azért eljöhetnének néhány évente. Addig meg marad emlékbe ennek a koncertnek a remélhetőleg ütősen megkomponált dvd-felvétele, hiszen a nyersanyaggal semmi probléma nem lehet.