Shock!

A legnagyobb meglepetést az okozta volna aznap este, ha a beígért Galactic Cowboys mégis eljut hozzánk. De nem. A miértről a Ty Tabor interjúban olvashattok. Helyettük a Nemesis mozogta be a deszkákat a királyok előtt (ennek speciel jobban örültem).

No azért ne vágjunk a dolgok közepébe, mert a kisszínpadon fellépő After Allról szégyen lenne elfeledkezni. A To Many, Peace Is... '96-os keltezésű demójuk örökös favoritom, és mivel még nem volt szerencsém élőben meglesni őket, nagy várakozással tekintettem a műsoruk elé. Igen, nem koncert, hanem műsor. Vagy performance, ha úgy jobban tetszik. A következőképpen nézett ki a színpadkép: néhány tévé - ebből három készüléken a zene alatt filmek, képek, stb. nyújtottak vizuális látványt. Balra a gitáros, majd a dobos, középen Oláh Szabolcs énekes körülvéve pedálhegyekkel, stroboszkóppal, meg a jó isten tudja mivel, aztán a bőgős csücsült a ládáján, mellette a szintis, és a legszélén a videót kezelő srác, de ő már nem tartozott szorosan a színpadképhez.

Ha jól emlékszem a Too Many Pieces volt a nyitó dal - bár ez nem biztos, pocsék a számcím-memóriám - s a zene hatása azonnal tapinthatóvá vált a levegőben, és nem csak a muzsika bonyolultsága miatt. Amit Szabolcs előadott az éneklés mellé, arról csak szuperlatívuszokban tudok írni. Miképp is lehet papírra vetni a srác betegbe hajló, görcsös, görnyedt mozdulatait, vagy ahogy a stroboszkóp villódzásától kísérve táncolt. Lenyűgöző produkciót láthattunk! Döbbent csendben figyelő szemek itták magukba a látványt és az elsőre roppant tömény hangorkánt. Elismerést keltett a zenészek teljesítménye mindenkinél. A dobos srác meglepően fiatal kora ellenére olyan témákat ütött, hogy csak csettinteni tudtam - és mellette precíz is volt. A bőgőn babráló arc is eleresztett néha egy-egy kellemesen csilingelő futamot, amire többen felkapták a fejüket. A Daybreak alatt stílszerűen naplementét nézhettünk a tévéken.

Az egyik nótába beleszőttek egy kevés Jamiroquait. Sőt, Ty Tabor projektjétől, a Platypus-tól a Platt Opust is megismerhettük. A műsor végefelé elhangzott egy nóta - gondolom az újabbak közül való volt - ami számomra az est csúcspontját jelentette, hihetetlen energia áradt belőle minden komplexitása ellenére földbe döngölt. A Mirror (kell még említenem, hogy a Dream Theatertől?) elejét is elpengették - kár, hogy csak az elejét. Csak azt sajnálom, hogy a kisszínpad mostoha elhelyezkedése miatt sokan csak hallgathatták őket, a látványról lemaradtak. Nagyon remélem, hogy szép jövő vár még rájuk, bár az tény, hogy nehéz lesz itthon talpon maradni. Ha gonoszkodni akarok azt mondanám, hogy túl igényesek...

Nagy lehetőséget nyújtott a Nemesisnek a nagyszínpad - ahogy hallottam előtte paráztak is tőle egy kicsit. A beállásnál még aggódtam Thorday Ákos hangja miatt, nem éreztem 100%-osnak. Szerencsére estére nem akadt komoly gond vele. És végre! Végre egy magyar buli az E-ben, ahol a keverés döbbenetesen szólalt meg! Az egyébként kiváló hangzású lemezt is porrá alázta a hangfalakból megdörrenő muzsika. Sajnos nem került sor az egész lemez bemutatására - és most nem is sorban játszották a dalokat -, de amit ott láttunk/hallottunk, az maga volt a profizmus! Pethe "Pici" a maga 130 kilójával is belendült, közben szorgosan jártak az ujjai a pocakján elveszni látszó bőgőn. Fábián Zoli kékre festett szakállszerkezettel riogatta a nagyérdeműt, persze a dallamos vagy földbe döngölő riffekkel sem fukarkodott, a szólói meg egyenesen mesteriek! Szerecsen Mihály többet variált a témákon a dobok mögött, mint a lemezen, ami csak előnyére vált a daloknak. Nagy György a billentyűk mögött sem csak a szőnyeget varázsolta elő a masinájából, hanem a szólókból is masszívan kivette a részét, ahogy az a lemezen is kiderült már.

Feszültség sem érződött ekkor a srácokon, mosolyogva, lendületesen adták elő a nótákat, főleg Thorday Ákos tett ki magáért mozgásilag - az elején kicsit fura volt számomra a stílusa, nem ártott volna egyszer-kétszer elkapni az ütemet... - de aztán belejött. Belendültek a hajak is, volt ott minden, ami egy igazán hangulatos rockbulihoz kell, tisztára visszareptetett az időben a '90-es évek legelejére. Ákos néha elszúrta a szöveget, az utolsó nótáknál pedig nem jött ki tisztán minden hang a torkából, de ez minden, amit "negatívumként" megemlíthetek. Ezen kívül hibátlan előadást élvezhetett a zeneszerető közönség. Gyönyörűek a dalaik, tele érzéssel, gondolattal és ennél nem kellett több. Megérdemlik a sikert (és a nagyszínpadot is!) (Később hallottam, hogy a King's X-nek ez volt az első európai előzenekar, amit megnéztek és nagyon tetszett nekik, főleg Ákos dallamvilága.)

Némi csúszással, de végre magyar deszkákon is felléphetett a texasi King's X. A három magas kvalitású zenész tehetségét senki nem vitatja, sőt, ódákat zengenek róluk, ám az igazi átütő siker sok-sok lemezzel a hátuk mögött sem érte el őket. Minőségi albumok sorával a hátuk mögött azt hiszem ma már azért elégedettek sorsukkal - és be kell valljam, szerintem nem is illene hozzájuk a megasztárság. Ami nekem legjobban lejött az este folyamán, az a mérhetetlen pozitív energia ami a három muzsikusból áradt. Itt életérzésre, szeretetre gondolok, mely labdaként pattogott a közönség és a zenekar között. Ritka az ilyesmi, meg kell becsülni.

Az est mókamestere, Doug Pinnick a nyitó számnál egy eszméletlen fazonú kötött sapiban jelent meg, melyet a pulcsijával együtt le is vett, és inas testére feszülő trikóban pompázott a továbbiakban. Ty Tabor immáron szemüveg nélkül, egy hatalmas békát ábrázoló pólóban és - ha jól láttam - apró kutyákkal telehintett kockás nadrágban gitározott. (Király az a naci!) Egyébként a béka vezérmotívum lehetett, mert a cuccokon itt-ott akadt néhány rajzolt békafej. Valami nem stimmelhetett hangzásilag nála, mert folyton tekergettek valamit a ládáján az egyik technikussal, de ez nem volt hallható. Jerry Gaskill - a csapat szemmel láthatóan legidősebb tagja - fiatalokat megszégyenítő energiával ütötte a dobokat, arcomra kiült a szemet fennakasztó döbbenet, mikor figyeltem az energikus bőrcséplését.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a koncertet, akkor az a szó a "vidám" lenne. Zenész és rajongó egyaránt mosolygott, nem hiszem, hogy bárki is rosszul érezte volna magát. A Looking For Love-nál egy fiatal önjelölt felmászott a színpadra és Doug Pinnick mellé betársult vokálozni, majd Doug vigyorogva hagyta a srácot egyedül érvényesülni, és az aggódó biztonságiakat is leintette. Persze aztán lekísérték őkelmét a deszkákról bármiféle brutalizálás nélkül. (!!) A közönség kifejezésre juttatta kívánságait, akadt, amelyre Doug vigyorogva mondta, hogy "később", az egyik leginkább óhajtottat, a Lost In Germanyt a műsor utolsó harmadában hallhattuk. (A számcím memóriám megint kihagy, pedig ott volt az orrom előtt Ty listája leragasztva, amit a végén az egyik lelkes rajongó el is csent.) Teljesen jó arányban vegyítették a melankolikusabb, illetve mozgásra ingerlő nótákat, egy másodpercig nem ült le a műsor. Kicsit tartottam az elején tőle, hogy túlsúlyban lesznek a lassabb, merengősebb dalok, hogy túl nyugis lesz a koncert. Nem így történt.

Ami a legfantasztikusabb élményt nyújtotta számomra, az a Dougból áradó őserő. Jobban mondva a torkából áradó őserő. Egy szimpatikus fickó, akinek a torkában benne rejtőzik a gyapotföldeken görnyedő rabszolgák több száz éves fájdalma. Mikor minden kíséret nélkül, szinte tapintható csöndben előadott egy rövid blues motívumot, és ez egyszerűen torokszorító volt. Nem tudom mások mennyire érezték át annak a pár másodpercnek a nagyszerűségét, de remélem, hogy voltak néhányan. Az, hogy milyen csodálatos volt a koncert, mi sem példáz jobban, mint a kötelező ráadás után ismételt visszatapsolás, kiabálás, így a King's X még egy őrületes jammelésbe folyó nótával hálálta meg a nézőknek a szeretetet, amit kaptak az est folyamán. A legvégén sikerült kezet fogni Douggal, így köszönve meg ezt felejthetetlen koncertet. Úgy érzem mindenki gazdagodott aznap. Nem is kevéssel.