Shock!

A covid majdnem betett a Kissin' Dynamite-nak. Ahogy énekesük, Hannes Braun a színpadon elárulta, a pandémia alatt igen komoly esélye volt annak, hogy földbe álljon a zenekar, de szerencsére aztán összekapták magukat és 2022-ben, egyfajta kinyilatkoztatásként kihozták a Not The End Of The Road lemezt. Néhány hete pedig megérkezett a folytatás is, Back With A Bang címmel, a bandát meg újra magyar földön, a Barba Negra kisebbik színpadán köszönthettük.

A turnénak két bemelegítő csapata is van, az Airstrike-nak azonban a korai kezdés miatt sajnos csak az outrójára értem a helyszínre. A brit Massive Wagons műsorát ellenben alkalmam volt elejétől a végéig megnézni, és nagyon örülök, hogy annak ellenére időt szántam rájuk, hogy lemezen nem igazán tetszettek. Az angol ötös kiállása alapján egész másfajta zenét várna tőlük az ember, mint amit játszanak. Teletetovált, baseballsapkás, szakállas énekesük, Barry Mills például úgy nézett ki – és úgy is mozgott -, mintha a Municipal Waste-ből vagy a Suicidal Tendenciesből érkezett volna, bőgősüket, Adam Bouskillt pedig leginkább a Crowbarban tudtam volna elképzelni.

Ehhez képest habkönnyű, punkos hatású, élőben végtelenül szórakoztató rágógumizenét nyomnak, nagy színpadi elánnal és roppant szimpatikusan. Dalaikról nem csak az olyan legendás nevek ugrottak be, mint a Ramones vagy a The Clash, hanem bizony a Wheatus, a Weezer vagy akár a Blink 182 is. Dobosukat leszámítva mindenki vokálozott, és az autentikus feelinghez az időnkénti kifejezett hamisság is csak hozzátett.

Ráadásul élőben kifejezetten ütöttek a dalaik, így például a Bangin' In Your Stereot vagy az A.S.S.H.O.L.E.-t képtelenség lett volna nem együtt énekelni velük, természetesen közben szélesen vigyorogva. 40 perces programjukkal alaposan fel is adták a leckét a Kissin' Dynamite-nak. Akik aztán egy perc alatt megugrották a lécet, sőt. Láttam már egyszer a bandát koncerten, még az Ecstasy lemez turnéjának pesti állomásán, és emlékeztem is rá, hogy jók, de arra nem, hogy ennyire. Nincs értelme nagyon cifrázni, a Kissin' Dynamite egész egyszerűen elképesztő volt. Persze nem ők találták fel csövön a lyukat, azaz egyik számuk kicsit Journey, a másik meg Def Leppard, Bon Jovi vagy épp Bryan Adams, de alakulásuktól fogva nem is volt más céljuk, mint hogy felidézzék a legszebb arénarock-hagyományokat. És ez maximálisan sikerült is nekik, még úgy is, hogy míg otthon, Németországban azért nagyobb tömegeknek játszanak, nálunk egy kis sátorba kellett bezsúfolni a stadionhangulatot.

Egy ilyen helyen persze könnyebb befűteni a közönséget, Hanneséknek pedig néhány pillanat alatt sikerült is; a fanok a legelső taktustól kezdve hangosan énekeltek, kiabáltak, integettek vagy tapsoltak, ahogy azt a ceremóniamesterek kívánták. Tényleg nagyon komoly hangorkán övezte minden megmozdulásukat, így mikor Hannes közölte, hogy hiába játszottak a turné egyéb állomásain nagyobb közönségnek, a mai a leghangosabb és legjobb publikum eddig, mindannyian tudtuk, hogy ez nem csak üres szövegelés.

Kétségtelen, hogy írtak már a srácok nem egy pofátlanul fogós slágert az elmúlt bő másfél évtizedben, ráadásul a friss anyagra is nagy kazallal jutott ezekből. Mivel pedig a csapat szimpatikus kiállása, meg a feszes, energikus előadás miatt ezek még jobban is működnek a színpadon, mint otthon hallgatva, nincs mit csodálkozni azon, hogy az erre fogékonyak nagykanállal zabálták őket. A banda komolyan vette a lemezbemutató jelleget, hiszen a szettet az új lemez dalaira építették, melyek közül hét is elhangzott, de a Not The End Of The Road is három trackkel képviseltette magát, azaz egyértelműen a covid utáni „feltámadás" időszaka dominált.

Elhallgatva az olyan dalokat, mint a Back With A Bang, a Monster, a The Devil Is A  Woman vagy a Queen Of The Night, kétségem sem maradt afelől, hogy ezek mindegyike hosszú távon is a kedvencek között marad majd, ahogy például az előző lemez No One Dies A Virginje is abszolút kihagyhatatlanná érett két év alatt. Bár a koncert folyamán egyértelműen a zenéé volt a főszerep, apró látványelemekkel igyekeztek azért tovább fűteni a showt. Az I Will Be Kinget Hannes például palástban és jogarral a kezében énekelte végig, a Best Is Yet To Come alatt fényfüzéres lufikat eresztettek a közönség közé, a végén pedig a frontember egy gumicsónakban lovagolta meg a rajongók által keltett hullámokat. A bulizós, laza rock and roll témákon kívül szerencsére tök jól működtek a szentimentálisabb pillanatok is, mint a közeptájt elővezetett, zongorás Heart of Stone vagy a ráadásban előadott, akusztikus Not A Wise Man.

Ritka az olyan koncert, ami annyira feltöltene pozitív energiával, annyira felvillanyozna, mint ez a mostani buli tette, és ebben nem csak a Kissin' Dynamite-nak, de a Massive Wagonsnak is komoly szerepe volt. Külön öröm, hogy kifejezetten sok kisgyereket is elhoztak a szülei – Hanneséknél ez általános jelenség lehet, hiszen külön az aprónépnek szánt cuccokat is árultak –, abban pedig biztosvagyok, hogy mindannyiuknak életre szóló, egyben pedig a rockzene iránti élethosszig tartó rajongástmegalapozó élményben volt része.

A fotókért köszönet Máté Évának!