Shock!

Mikor néhány évvel ezelőtt Keith Caputo elhatározta, hogy nővé lényegül át, és Minaként folytatja életét, úgy tűnt, ez egyben a Life Of Agony végét is jelenti. A csapat háza táján ezután totális csönd honolt, mígnem 2014-ben bejelentették, hogy újra együtt vannak, pár hete pedig arról jöttek hírek, hogy mindennemű felhajtás nélkül, szép csendben összehoztak egy új lemezt, amely jövőre meg is jelenik, természetesen Minával a mikrofon mögött. Számomra pedig ez egyértelműen az év legjobb hírei között szerepel, a River Runs Red ugyanis ott van a legnagyobb kedvenceim között, azok az élmények pedig, amelyeket a két korábbi LOA-koncertemen sikerült begyűjtenem, örökre belém égtek.

Aki ott volt anno az A38 Hajón vagy később a Szigeten, bizonyára egyetért velem abban, hogy olyan intenzitású bulikat, amilyeneket anno Mina vezényletével lenyomtak, csak kevés bandától várhatunk. Így tehát, mikor az októberi Axel Rudi Pell-bulinak helyet adó Simm Cityben megláttam a plakátot, miszerint novemberben Life Of Agony-koncert lesz ugyanott, már véstem is be az időpontot a naptáramba.

Az este előzenekarának szerepét a szintén kultikus Pyogenesisre osztották, akik anno death metalból indulva a goth-metal színtéren váltak sokak által tisztelt és kedvelt csapattá. Ahogy történetük, úgy műsoruk is meglehetősen eklektikus volt, a sötét ing-nyakkendő egyenszerkóba öltözött arcok gyakran ugráltak a stílusok között. Német nyelvterületen kifejezetten népszerű az ilyesmi muzsika, így az osztrákok is jól reagáltak rájuk, én viszont a vége felé már nagyon vártam a főattrakciót.

A Life Of Agony aztán bárminemű kecmec nélkül robbant színpadra rögtön a River Runs Red címadójával. A csapat klasszikus felállásban nyomja, azaz Sal Abruscato és Alan Robert alkotja a ritmusszekciót, Joey Z gitározik, az egész középpontjában pedig ott van Mina, aki egy lenge felsőben, farmerben és sportcipőben, seggig érő hajjal lépett színpadra. A koncert előtt azon gondolkodtam, hogy valószínűleg elég fura lesz őt ebben a környezetben újkori önmagaként látni. De egyrészt az a véleményem, hogy az a bátor kiállás és döntés, amellyel felvállalta önmagát az egyébként meglehetősen vaskalapos és intoleráns metalközösség előtt, maga a megtestesült kompromisszummentes, színtiszta HC-hozzállás, másrészről pedig olyan zúzást vezetett elő, amely láttán csakis a legnagyobb elismeréssel hangján lehet szólni. Úgy rohangászott, ugrált és vetődött, mint a régi szép időkben, miközben patakokban folyt róla az izzadság, és persze hátborzongatóan jól énekelt.

A program természetesen a River Runs Redre épült, amelyet csaknem teljes egészében elővezettek (csak a The Stain Remains és a Words And Music maradt ki). Az Ugly volt még hangsúlyos a programban a maga négy tételével (Lost At 22, Seasons, I Regret és The Other Side Of The River), míg a Soul Searching Sunt a Weeds, a Broken Valleyt pedig a Love To Let You Down képviselte. A jövőre érkező új anyagról is előadtak egy dalt, amely egyfajta súlyos Alice In Chains / Life Of Agony keverékként írható le: kifejezetten nyomasztó, groove-os darab, ha pedig a többi dal is hasonló vonalon mozog, nincs mitől tartanunk az ötödik nagylemezre várva.

Bár az osztrák közönség önmagához képest kifejezetten lelkesen reagált, mindvégig az motoszkált a fejemben, hogy mekkora zúzás lenne itthon egy hasonló bulin, az A38 talán el is süllyedne. A közönség mellett láthatóan a zenekar is marhára élvezte a koncertet, mindenki végig szélesen mosolyogva, fesztelenül és totál lelazulva játszott. Úgy tűnik, mára azzal is megbarátkoztak, hogy karrierjük végéig a River Runs Red árnyékában alkotnak majd, hiszen az egész koncertet ennek ívén építették fel, de ha jobban belegondolunk, bármely zenekar elégedett lehet azzal, ha sikerült egy olyan megunhatatlan és meghatározó lemezt összehozniuk, mint amilyen a '93-as debüt volt.

A hetvenperces bulit az Underground zárta, majd levonult a csapat, én pedig már ekkor biztos voltam benne, hogy nem lesz ráadás, ezután ugyanis valóban nem lett volna mit eljátszani. Nem volt tehát kifejezetten hosszú a koncert, intenzitását tekintve azonban így is kikezdhetetlen, kerek egész volt a produkció, amelynek tükrében még inkább lélegzetvisszafojtva várom az A Place Where There's No More Pain lemezt. Jövőre pedig jöhet egy újabb turné, remélhetőleg magyar dátummal.

Fotó: Amanda Peniston-Bird, Simm City