Egy nappal az egyébként szintén remek Ministry koncert után valami rettenetesen nagy dolog történt az A38 hajón, előbb azonban túlestünk két előzenekaron. Meggyőződésem, hogy ha a My Mortalityben adott esetben nem a LOA dobos Sal zenélne, a kutya nem ismerné őket. Nem volt éppenséggel rossz ez a jobb híján modern metalnak nevezhető muzsika, mint ahogy énekesük hangja sem, de nagyjából ennyi. Teljesen átlagos cucc, ami élőben fél óráig még elmegy (főleg, ha egy sör is van a kezedben), de a lemezüket nem hallgatnám meg semmi pénzért.
Fentiek nagyjából leírhatók a Spoiler NYC vonatkozásában is, épp csak a műfaj más, illetve a LOA-kapcsolódás. Előbbi háromakkordos punk, utóbbi meg az ezen bandában bőgős/vokalistából bőgős/énekessé előlépett Alan Robert. Szintén nem egy nagy eresztés, ráadásul Alan azért továbbra sem egy Keith Caputo…
Azért a River Runs Reddel kezdeni tényleg több mint pofátlanság! Meg persze marha nagy húzás is a Life Of Agony részéről, hiszen így a gyanútlan hallgatóság a buli tizedik másodpercében már azon kaphatta magát, hogy teli torokból üvölt, illetve ugrál, mint valami megveszekedett idióta. Merthogy kéremszépen olyan húzással nyomták a klasszikust, illetve akkora energiaáradat hömpölygött le a színpadról, ami egy szempillantás alatt elmosta a hajó teljes közönségét. Erre csak rátett egy lapáttal a This Time és a soron következő Methods of Groove. Totál nosztalgia volt, de kit érdekel, ezért jöttünk! Na, meg a rajongótábort kissé megosztó, ám szerény véleményem szerint kiváló Broken Valley dalaiért, így széles mosollyal fogadtam a nyitó Love to Let You Downt, csakúgy, mint a Weeds után felbukkanó The Day He Diedot is. Utóbbi egyébként egyike azoknak a roppant nagy érzelmi töltetet hordozó daloknak, amelyek a dallamos HC-himnuszok mellett a banda másik, szintén méregerős oldalát jelentik.
Ha már szóba kerültek a himnuszok, valószínűleg addig nem felejtem el, míg élek, milyen volt együtt üvölteni Keith-szel, hogy You ’ve got a lot to learn about Respect! A zárás meg persze maga volt az orgazmus: Through and Through és Underground, ezekhez a dalokhoz nem lehet mit hozzátenni, talán csak annyit, hogy nagyon hamar elrepült a koncert, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy még egyszer ennyi sem lett volna sok.
Részemről nagyon nehezen tudok olyan dolgokról írni, amelyek kiemelkedő élményt jelentettek, illetve jelentenek még most is, hiszen az ilyesmit lehetetlen szavakkal visszaadni olyasvalakinek, aki nem volt részese. Pont ezért talán akkor sikerül a legtöbbet érzékeltetnem a Life of Agony nagyszerűségéből, ha egész egyszerűen csak annyit írok le: életem egyik legjobb koncertje volt! Valószínűleg voltak még ezzel páran így...
Hozzászólások