Shock!

Minden túlzás nélkül az ősz egyik legnagyobb érdeklődéssel kísért metálzenei rendezvénye volt itthon az In Flames és az Arch Enemy társult headliner bulija, ahová csemegeként még a Soilwork is becsatlakozott. Anders Fridénéket pár éve nem lehetett elcsípni itthon, így nyilván fokozott érdeklődéssel várta őket minden rajongó, de az Arch Enemy is komoly tömegeket képes mozgósítani, akár szólóban is, a Soilwork meg szerintem önállóan is megtöltené a kisebbik Barba színpadot. Szóval tulajdonképpen nincs nagyon csodálkoznivaló azon, hogy már júliusban ki kellett tenni a megtelt táblát. És hogy mennyi ember maradt hoppon, azt jól jelzi, hogy még a koncert napján is közel ezren keresték a belépőket a legnagyobb jegyújraosztó oldalon, illetve hangosan követelték ezzel párhuzamosan az esemény áttételét valami nagyobb helyre.

Nyilván senki sem ellensége a saját pénztárcájának, így a szervezőknek se lett volna ellenére, ha még ezer jegyet eladhatnak, de végül az átpozícionálás nem jött össze, aki pedig az első adag jegyről lemaradt, azt végérvényesen kint is rekedt. Ráadásul még annyi vigaszt sem tudok nyújtani nekik, hogy megnyugtatom őket, nem vesztettek sokat. Merthogy ez az este minden túlzás nélkül remekül sikerült, és ezúttal a Barba Negra is kiválóan vizsgázott. Már a meghirdetett kapunyitás előtt hatalmas, egészen a Weiss Manfréd útig tartó sor kígyózott a bejárat előtt, de a gyors és pontosan kezdődő beengedésnek köszönhetően ez gyakorlatilag percek alatt töredékére olvadt. Emellett bent is teljes kapacitással működtek a pultok, így ezúttal nem kellett idegtépő sorban állással tölteni a drága időt, ha az ember venni akart valamit inni.

Ami pedig talán a legfontosabb: végre a hangzás is teljes mértékben rendben volt. Már a Soilwork alatt is okés volt a helyzet, a két főzenekar műsora alatt pedig tényleg nem volt okunk panaszra. Alissa és Anders dallamosabb dolgai voltak talán egy árnyalatnyival halkabbak a kelleténél, illetve az In Flames műsora alatt tűnt el néha a sampler (legalább azt megtudhattuk viszont, hogy Niels Nielsennek van Európában a legnagyobb szárított hangya-gyűjteménye, bármit is jelentsen ez), de a többi hangszer erősen, telten, arányosan szólt, a gitárok pedig horzsoltak. Már Björn „Speed" Stridék koncertjének első pár számára szépen összeállt a sound, én meg úgy voltam vele, hogy ha mindhárom zenekarnál legalább ennyire megdörren majd a cucc, már jó esténk lesz.

Érdekes egyébként, hogy vajon a Soilwork miért rekedt meg azon az underground kultcsapat szinten, amit gyakorlatilag már első lemezeikkel elértek, húsz-huszonöt évvel ezelőtt. A markáns stílus, a fogós dalok és az erőteljes színpadi jelenlét náluk is adott volt mindvégig, mégsem tudtak kitörni a föld alól, pedig esetükben is ugyanúgy komoly dallamosodás ment végbe az évek alatt, ahogy például az In Flamesnél. Tulajdonképpen mindegy is, láthatóan Speed és csapata sem sokat agyal ezen, csak teszik szépen a dolgukat. Ezen az estén számomra a dallamosabb dalaik működtek igazán jól, mint a nyitó Stabbing The Drama vagy a harmadik Exile, de nagyot ment a friss, fizikai kislemezen hivatalosan október 24-én, azaz épp a koncert másnapján megjelent Spirit Of No Return és a Death Diviner is a 2020-as EP-ről. Kérdés volt persze, hogy az elmúlt években komoly ráncfelvarráson átesett csapat (a basszusgitáros Rasmus Ehrnborn 2022-ben, gitáros társa, Simon Johansson pedig 2023-ban, David Andersson halála után érkezett, igaz, az előző években már turnézott velük) hogy fog működni élőben, de amikor befejezték 40 perces műsorukat a himnikus Stålfågellel, szerintem senkiben sem merült fel, hogy félteni kellene őket.

A partvonal mellől szemlélve kifejezetten érdekes figyelni, milyen megosztottan viszonyul még saját tábora is az Arch Enemyhez. Van egy abszolút kisebbségben lévő, de mégis kifejezetten hangos mag, akik szerint a Johan Liivával elkészült első három lemez volt az igazi, de akadnak bőven megrögzött Angela-hívők, illetve a banda utolsó évtizedére és Alissa White-Gluzra életüket feltevő fanatikusok is, talán mind közül a legnagyobb tábort alkotva. A magam részéről már csak a female-fronted Arch Enemyt láttam élőben, de az mindkét verzióban remekül működött. Azt persze aláírom, hogy lemezen tetten érhető náluk némi sablonosodás, de eddigi pályafutásuk alatt – vagy akár csak az Alissa érkezése óta eltelt tíz évben is – bőven letettek annyi jó dalt az asztalra, amiből simán össze lehet dobni egy 75 perces programot. Esetükben persze még nagyobb kérdés volt, mint egy órával korábban, a Soilworknél, hogy fog működni az új felállás, hiszen Jeff Loomis 2023-as kilépésével egy olyan underground ikont vesztettek, aki az első Nevermore megjelenése óta szent tehénnek és kultkedvencnek számít. Meggyőződésem azonban, hogy Loomis nem tudott kiteljesedni itt, Michael Amott főnök másodhegedűseként, így összességében sokkal jobban járunk mi, rajongók, ha a továbbiakban inkább a saját útját járja. A helyére érkezett Joey Concepcion igazi hétpróbás figura, aki olyan csapatokban edződött már beugrósként, mint a Sanctuary vagy a Dark Tranquillity, de az Arch Enemyt is kisegítette egy rövid ideig, 2018-ban. Állandósítása kifejezetten jó húzásnak bizonyult, a fickó kezében ugyanis minden benne van, amire a csapatban szükség lehet, ráadásul színpadi fazont tekintve is illik ide.

Persze futkározhat mindenki, amennyit akar, jöhetnek a tökéletes szinkronban eltolt ikerszólók, úgyis minden tekintet Alissára tapad, aki most is hozta szokásosan lehengerlő formáját. Ha voltál már Arch Enemy-koncerten, pontosan tudod, miről beszélek, ha viszont most estél át a tűzkeresztségen, tuti, hogy téged is kilóra megvett a kifogyhatatlan energiával pörgő, közben pedig férfiakat meghazudtoló erőteljességgel hörgő, apró csaj. Ráadásul a dallamos ének is megy neki, bár ebből ezúttal egészen keveset kaptunk. Számomra így is a poweres elemeket is felvonultató dalaik működtek igazán, mint mondjuk a buli középrészén elővezetett, maidenesen galoppozó, dallamos gitárbetétekkel operáló House Of Mirrors, a Sunset Over The Empire vagy a kései Slayer málházós cuccaira hajazó First Day In Hell, de a 2025 márciusára beharangozott következő nagylemez már megjelent dalai, a Dream Stealer és a Liars And Thieves is robbantak. Utóbbi szintén dallamos ikergitárokkal indul, aztán hamar húsdarálóba váltanak vele, Alissa viszont dallamosan énekli a középrészt, és talán mondanom sem kell, milyen szinten őrült meg tőle a publikum hevesebbik fele.

A leginkább a vele készült anyagokról merítő, 70 perces buli végén aztán Ms. White-Gluz még alaposan megmozgatta a közönséget az ugrálós No Gods No Mastersszel, majd a himnikus Nemesis zárta az estét, néhány pentagrammal ékesített vörös, illetve fekete lufi kísértében. A turné több állomásán is adódtak komoly technikai gondjai a csapatnak, sőt, az itteni buli előestéjén, Bécsben rövidített programot tudtak csak játszani, nálunk azonban szerencsére minden rendben volt. Lehet, hogy lemezen ma már nem tartoznak a legizgalmasabb csapatok közé, de élőben még mindig hengerelnek, az biztos.

Az Arch Enemy bulija után azon gondolkodtam, vajon többen vagy kevesebben fogják-e nézni az In Flamest, mint őket. A közönség olyan lelkesen reagált ugyanis rájuk, hogy még az is megfordult a fejemben, nem lett volna-e helyesebb megfordítani a sorrendet. Aztán mindezt egy perc alatt kisöpörték a gondolataimból Anders Fridénék, amikor ugyanis néhány perc csúszással, valamivel tíz óra előtt színpadra léptek, nemes egyszerűséggel felrobbant a komplett sátor. Kellett nekik is pár perc, mire összeállít a hangzásuk, onnantól viszont remekül szólalt meg a misztikus, sejtelmes fényekbe burkolt színpadon lévő összes hangszer. Ahogy az Arch Enemynél, úgy az In Flames esetében is igen erős a „régen minden jobb volt"-tábor, de az idő egyértelműen a zenekart, illetve a dallamosabb, modernebb irányvonalat igazolta. Meglehetősen messze kerültek mára a kezdeti idők göteborgi death metaljától, népszerűségük viszont soha nem látott magasságokba emelkedett, ami pedig még fontosabb, felfrissített köntösbe csomagolt dalaik párjukat ritkítóan jól működnek élőben.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a legnagyobb népünnepély talán a legutolsó Foregone lemez három dalára alakult ki: az In The Dark, illetve a koncert vége felé egymás után eltolt Meet Your Maker és a rendőrségi, piros-kék fényfestésbe öltöztetett State Of Slow Decay egyértelműen csúcspontnak bizonyult, lévén ezeket teli torokból énekelte mindenki. Bár persze a régebbi cuccok is iszonyú jól megdörrentek: lehengerlő volt a vörös fényekben fortyogó moshpit a Trigger alatt, ahogy az Only For The Weak vagy a nyitó Cloud Connected is sütött.

Anders Fridén nem tolta túl a rocksztárságot: egy sima mackónadrágban és fehér pólóban sétált színpadra, és néhány, nem kellően palástolt köhögés alapján úgy tűnt, küzd némi megfázással, de az énekteljesítményével nem volt gond. Színpadi mozgást tekintve kicsit visszafogottabb volt a többieknél, de egyrészt Chris Broderick rohangászott eleget helyette is, illetve Andersnek eleve van egy kissé flegma, lelazult, fanyar stílusa, tehát tulajdonképpen abszolút önazonos volt, amit csinált. A buli középrészénél aztán ő is belemelegedett a közönség hergelésébe: mielőtt belecsaptak a Coerced Coexistence-be, kifejezetten felszólított mindenkit az intenzív crowdsurfingre, a rendes játékidőt záró The Mirror's Truth előtt pedig levezényelt egy hatalmas wall of death-t is, a publikum kettéosztása után. Nagyjából ekkor néztem ré először az órámra, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy már egy órája színpadon vannak, az addigi program ugyanis gyakorlatilag feleannyinak sem tűnt. Itt még ráfordultunk a szintén komoly érzelmeket kavaró I Am Above-ra, majd a My Sweet Shadow-val zárult az In Flames-diszkográfiából alapos merítést adó, 75 perces szett.

Annak ellenére, hogy sosem voltam kifejezett rajongója egyik fellépő csapatnak sem, hatalmas élményt jelentett ez a buli. Már papíron is bivaly erősnek tűnt a best of Sweden összeállítás, de végül messze felülmúlták minden előzetes várakozásomat. Aki lemaradt róluk, tényleg sajnálhatja.

Fotó: Barba Negra