Shock!

Néhány nappal ezelőtt ismét Budapesten koncertezett Axel Rudi Pell. A csakis a saját dolgaira koncentráló, rendíthetetlenül alkotó, szinte egyedülállóan stabil felállású turnécsapattal dolgozó német gitárhőssel a Barba Negrában tartott buli délutánján sikerült leülnünk egy alapos csevejre. Az idei Risen Symbollal már huszonkettedik stúdióalbumát megjelentetett Axel igen kedélyes és bőbeszédű interjúpartnernek bizonyult.

Hogy halad eddig a turné? Láttam a menetrendben, hogy német nyelvterületen kívül csak Svédországban és nálunk léptek fel. Mi ennek az oka?

Remekül, köszönöm. Lesz majd egy második kör kis, ami jövő márciusban indul és olyan helyeken lépünk majd fel, amiket idén kihagytunk, például Törökországban, Spanyolországban. A mostani kör is elég zsúfolt, egyszerűen nem tudtunk további országokat beiktatni idénre.

Ezek szerint sokat terveztek koncertezni az új albummal.

Persze. Imádunk turnézni, remekül szórakozunk közben, hiszen igazi koncertzenekar vagyunk.

Beszéljünk akkor az új lemezről! Azt hiszem, évtizedek óta nem hallottunk olyan súlyos dolgokat tőled, mint néhány új dalban.

Ez pontosan így van.

Netán dühös vagy a világra?

Szó sincs róla, csak így alakult a dolog. Az igazság az, hogy nagyon szerencsésnek tartom magam, szuper életem van, ráadásul én vagyok a legviccesebb arc a bandában. Igaz, Ingo?

(Ingo, a turnémenedzser: Abszolút.)

Visszatérve a kérdésedre: nem volt különösebb oka, hogy született most néhány ilyen súlyos dal. Egyszerűen csak volt pár ilyen ötletem, magam sem tudom, miért. Csak megtörtént.

Jól gondolom, hogy bár kifejezett címadó nincs a lemezen, mégis az Ankhaia a központi dal?

Igen. Tudod, Ankhaia egy képzeletbeli hely, valahol a sivatagban, a dal meg arról szól, hogy egy ember vonszolja magát a homokdűnéken, a szomjhalál szélén, és hirtelen a szeme elé tárul ez a mesebeli hely, a hatalmas piramisokkal, friss vízzel, gyümölcsökkel, gyönyörű nőkkel, mindennel, amire csak vágyhat. Ezt látva újult erővel vonszolja magát a piramis felé, majd hirtelen rádöbben, hogy az egész csak délibáb, nem a valóság. Ennek a helynek a neve Ankhaia.

Ez tulajdonképpen egy metafora arra, ahogy az ember egész életében hajszolja a fontosnak vélt dolgokat?

Igen, akár így is lehet értelmezni, de nem akarom megmondani, ki hogy értse a szövegeket.

A turné koncertjein játsszátok a U2-tól a Beautiful Dayt és a Hallelujah-t is Leonard Cohentől. Egy olyan hatalmas életművel rendelkező csapat esetében, mint ti is vagytok, mi ennek az oka?

A helyzet az, hogy nagyon nehéz egy koncertre összeválogatni a megfelelő dalokat. Valaki úgyis mindig elégedetlen lesz. Az egyiknek az lesz a baja, hogy miért játsszuk megint ezt vagy azt, a másiknak meg az, hogy miért nem vesszük elő amazt. Aztán van, akinek az a baj, ha túl sok a régi dal, van akinek meg az, ha kevés. Persze alapvetően úgy állítom össze a setlistet, ahogy szerintem jó, de igyekszem odafigyelni a rajongókra is. A Halleluyah-t például éveken keresztül, rendszeresen kérték. Ha jól emlékszem, 2011-ben dolgoztuk fel, de utána sosem játszottuk élőben. Az emberek meg folyton nyaggattak, hogy vegyük elő, mert a YouTube-on rengeteg megtekintése van a mi verziónknak is, valami 16-17 millió. Szóval egyszer csak azt mondtam Johnnynak, hogy talán ideje lenne eljátszani, de nem a teljes dalt. Végül ő javasolta, hogy akkor legyen csak zongora és ének, nekem meg tetszett az ötlet. Azóta is így játsszuk, az emberek pedig imádják. Nincs gitárszóló, nincs semmi flanc, csak a zongora és Johnny, a közönség pedig mindenhol hangosan énekli. Utána ebből megyünk át az Oceans Of Time-ba, ahogy ma este is hallani fogod, és mindig ez a koncert egyik csúcspontja. Először egyébként Németországban került műsorra. Volt Bulgáriában egy rövidebb koncertünk, talán júliusban. A következő buli viszont Németországban volt, ahol már 100 vagy 105 percet kellett játszanunk, és azon agyaltam, mivel egészítsük ki a műsort. Kérdeztem a többieket is, mit javasolnak, ők meg dobták be a számokat egymás után, de valahogy egyik sem klappolt. Végighallgattam az összes kibaszott lemezünket, aztán egyszer csak beugrott, hogy mi lenne, ha bedobnánk egy feldolgozást. Az emberek pedig rögtön megőrültek tőle.

És mi a helyzet a U2 dalával?

Nagyjából ugyanez. Azt 2007-ben vettük fel, és nem nagyon vettük elő azóta. Olyan feldolgozást viszont sosem játszanék, amit nem rögzítettünk korábban lemezre.

A Risen Symbol limitált verziójához jár egy Axel Rudi Pell parfüm is. Nem is tudtam, hogy ilyesmivel is foglalkozol.

Igen, egy pár éve csinálok parfümöket, mert kifejezetten szeretem a finom illatokat. Viszont valahogy sosem találtam meg azt, ami száz százalékban az én illatom, úgyhogy elhatároztam, kikeverem magamnak. Van egy parfüm-fórum a neten, ahol elég aktív voltam, ott javasoltak YouTube-videókat, azok segítségével kezdtem el.

Nem mondod, hogy youtube-os videókból tanultál meg parfümöt készíteni!

De bizony, és nem is nehéz, bárki képes rá. Ami inkább embert próbáló, az a megfelelő illatok kombinációjának a megtalálása. Hogy összeszedd a passzoló összetevőket és kikeverd belőlük a jó mixet. Több százat kell kipróbálni, mindenféle összetételben és arányban. Nekem vagy tíz hónapomba került, mire az első olyan főzet elkészült, amire azt mondtam, ezzel elégedett vagyok. Végül összesen hét illatot alkottam meg, és még a tévébe is elmentem velük. Van Németországban egy népszerű tévéshow, a Höhle der Löwen, ahol öt befektető bírálja el az egyes vállalkozási ötleteket. Szóval én is bementem ebbe a műsorba a parfümökkel, és elég hatásos volt a belépőm, mert úgy indítottam, hogy a függöny mögött gitároztam egyet. Az emberek meg csak néztek, hogy mi ez az egész, hiszen még sosem volt ilyesmi a műsorban. Végül 95 percet voltam ott, addig kérdezgettek. Ott volt Nico Rosberg is, neki tökre tetszett a vaníliás illatom.

Tudták amúgy, hogy ki vagy?

Volt, aki igen, de végül nem kaptam pénzt, mert azt akarták, hogy hagyjak fel a zenéléssel és akkor támogatnak, de ez persze nem volt opció. Három illatot a hétből azért így is piacra dobtam, ezek voltak szerintem a legjobban sikerültek, és megvehetőek a webshopomban. Utánuk csináltam meg azt a negyedik illatot, ami a boxban is van. Ez a legutolsó főzetem, a neve pedig Pyramid Haze.

Férfiaknak vagy nőknek szánod?

Igazából uniszex, de főleg férfiak szeretik. Nőktől még nem hallottam olyat, hogy igazán imádták volna.

Gondolom, tudsz róla, hogy Tony Iomminak is jöttek ki illatai.

Persze, meg is vettem az elsőt, a Monkey Specialt. Ráadásul a limitált, dedikált verziót, amiből csak valami 250 darab volt elérhető. 550 eurót fizettem érte, de sosem nyitottam ki.

Ismeritek amúgy egymást?

Igen, játszottunk is előttük az utolsó Heaven And Hell-turnén, 2009-ben.

Mit gondolsz, mennyiben változott a stílusod az elmúlt évtizedekben? Gyökeresen más technikával játszol, mint a pályád elején?

Rengeteget változtam. 12 éves koromban kezdtem gitározni, az első bandám pedig a Steeler volt, akikkel a bemutatkozó lemezünk 1984-ben jött ki. Akkoriban még én akartam lenni a világ leggyorsabbja. Akkor változott meg igazán a stílusom, amikor Fender Stratocasterre váltottam. Utána sokat komolyodtam, ma pedig már egyértelműen úgy gondolom, hogy néha többet tudsz mondani három hanggal, mint százzal. Szeretem az érzéseimet a gitár segítségével közvetíteni.

Amikor élőben játszol egy szólót, mennyire ragaszkodsz a lemezverziókhoz?

Alapvetően nem improvizálok sokat a koncerteken. Néhány dalban azért előfordul, hogy csak úgy megyek, amerre a szóló visz, de ha az adott dal szólójában van egy markáns vezérdallam, igyekszem élőben is lemezhűen játszani. Aztán persze van, amikor elfelejtem, hogy is van az adott szóló, na olyankor jön a totális improvizáció. Nem gyakran, de előfordul.

Nemrég kiadtatok egy újabb balladagyűjteményt is. Megéri még ilyesmivel előrukkolni?

Ez volt az ötödik vagy a hatodik rész, igen. Hogy megéri-e? Nem tudom, de az tény, hogy az eladások évek óta egyre csökkennek, hiszen sok embernek már CD-lejátszója sincs. Mikor kijön egy új lemezünk, mindig küldök belőle Rudi Schenkernek is egy tiszteletpéldányt, megvan a lakcíme. Ez idén is így volt, rá pár napra pedig Rudi felhívott és megköszönte, de mondta, hogy sajnos nem tudja min lejátszani. Már Schenkernek sincs CD-lejátszója! Azt mondta, majd keres valakit, akinél meghallgathatja... (nevet) Legközelebb majd bakelitet küldök, hátha lemezjátszója azért még van.

Évtizedek óta stabil a felállás, hiszen Bobby Rondinelli 2013-as érkezését leszámítva nem volt tagcserétek 1998 óta. Most két amerikai is van a bandában és korábban is voltak tagok az Egyesült Államokból. Szeretsz tengerentúliakkal muzsikálni?

Nem erről van szó, nem nemzetiség alapján választom a társaimat, egyszerűen mindig a legjobbakat akarom megszerezni. És ez a karrierem kezdete óta így van. Anno, mikor szólópályára léptem, Charlie Huhnt kértem fel énekesnek, akit ismertem a Victoryból, és az első lemezhez tökéletes is volt. Anno simán csak felhívtam és azonnal igent is mondott. Később viszont kiderült számomra, hogy bármilyen nagyszerű énekes, a stílusa nem feltétlenül passzol a zenémhez. A második lemezhez egy olyan hangot akartam, ami Ronnie James Dio orgánumához jobban hasonlít. Sajnos akkoriban nem találtam igazán jó énekest Németországban, szóval felkértem Rob Rockot, aki örömmel csatlakozott. Mikor azonban már le volt kötve az első turné, Rob felhívott, és közölte, hogy sajnos nem tud velem tartani, mert állandó tag lett az Impellitteriben és Chris Impellitteri nem engedi el. Bassza meg! Volt egy barátom a holland Aaardshock magazinnál, Metal Mike, neki volt egy Bibliánál vaskosabb telefonos notesze, benne tényleg mindenkinek a telefonszámával. Szóval felhívtam, és elkértem Jeff Scott Soto elérhetőségét. Kért egy kis türelmet és már mondta is. Először Jeff mamáját értem el, aki átadta az üzenetem, Jeff pedig másnap már vissza is hívott és rögtön segített. Eredetileg csak a turnéról volt szó, de már az első próbán kiderült, hogy a hangja tökéletes a zenémhez. Meg is kérdeztem, lenne-e kedve hosszú távra is csatlakozni, ő pedig igent mondott és végül hat éven keresztül maradt a bandában. Végül 1997-ben lépett ki, mert kapott egy állandó melót Las Vegasban a Boogie Nightsban, ahol heti négy-öt fellépése is volt és egy rakás pénzt keresett. Felhívott korrektül, hogy sajnos nem tud tovább maradni. Én meg úgy voltam vele, hogy akkor megkeresem Johnny Gioelit, mert imádtam az első Hardline-lemezt. Johnny viszont közölte, hogy kiszállt a zenebizniszből, még a haját is levágatta, blablabla. Mondom, most szívatsz, ugye? Hat hónapomba került, mire végre igen mondott. Addig végig nyaggattam. Huszonhat év telt el azóta, és szerencsére még mindig velem van. Az egyik legjobb énekes, akit ismerek.