Shock!

Volt valami elcseszetten szürreális a Silver Dirt műsorában, ami odaláncolt a színpad elé. A svájci kvartett afféle laza glam’n’rollt próbált játszani a Vain és társai nyomdokain – ez még oké is lett volna, a gitáros például igen tisztességesen pengetett, az énekes dallamai sem voltak gázosak – na de a ritmusszekció...

Először is, ilyen unott fejű, fantáziátlanul játszó dobost még életemben nem láttam, Peter Criss hozzá képest Mike Portnoyt megszégyenítő showman, a 15 évesnek látszó, külsőségeket tekintve igazi romlott rakenroll ribancnak kinéző basszer lány üres tekintetét pedig nem is tudtam mire vélni. Tanult kollégám, Dr. Kiss szerint be volt szívva, azonban ha végiggondoljuk, mekkora rakenroll nagyhatalom is Svájc, máris betudhatjuk a performansz sótlanságát a helvétek vérmérsékletének. És valóban: mintha 4 banktisztviselőt küldtek volna fel a színpadra glam cuccban. Persze nem gond, ha a zenekar tagjai civilben valóban azok, de miért kell ezt a színpadon is mutatni?

Nem igazán értem, hogy ha a Dokken 2007-es pesti koncertjén meg tudott jelenni 2-300 ember, akkor George Lynch egykor szintén sikeres bandájára miért csak ilyen kevesen voltak kíváncsiak. Már csak azért sem világos ez, mert a buliról kb. fél éve lehetett tudni, és az a jól beazonosítható réteg, amelyet a Dokken megmozdít, ugyanúgy Lynch Mob szimpatizáns is, elvégre az anyabanda zenéjét is csak a beavatottak ismerik-szeretik Magyarországon. Akárhogy is, aki otthon maradt, bánhatja, nemcsak azért, mert még a foghíjas nézőszám sem tudta elrontani az élményt, hanem azért is, mert a Lynch Mobot tuti, hogy először és utoljára láthattuk itthon – George talán fog még erre járni a jövőre esedékes Dokken reunion kapcsán, de saját bandájával biztos nem. Pont ezért gondolkozom ezen sorok írásának pillanatában is azon, hogy a pár nap múlva esedékes bécsi bulira is kiruccanjak. Mert tényleg óriási volt, amit ez az all-star felállású Lynch Mob összezenélt.

Valahol kiábrándító, hogy az egykor lemezmilliókat eladó rocksztárnak filléres gondjai is adódhatnak (persze nem az átlagember szintjén), de tényleg volt idő – és ma is előfordul néha – amikor George nem nagyon lehetett válogatós abban, hogy milyen felkérést vállal vagy nem vállal el. Egészen megdöbbentő volt például, amikor egy interjúban azt olvastam, hogy nem mindig tudja úgy megfizetni zenészeit, ahogy szeretné, és hogy a nemrég értékelt Orchestral Mayhemről azt sem tudta, hogyan és milyen formában jelent meg és kik játszottak rajta kívül az anyagon – pénzt adtak némi gitározásért, hát megcsinálta, és nyilván azonnal meg is feledkezett róla. Ahogy elnéztem a buli előtt a hangszerét átszellemülten a színpadon hangoló, a 16 órás fárasztó mikrobusz-utazástól vélhetőleg fáradt és nyűgős egykori poszterarcot, olybá tűnt, hogy a fickó nem feltétlenül a földön él. Afféle elvarázsolt, magába forduló művész lehet, akinek korán pottyant ölébe a siker, és nem tudott vele mit kezdeni. Szokványos, nem túl szívderítő történet, de George mégsem tűnik elégedetlennek: neki az a fontos, hogy zenélhessen, vélhetőleg baromira nem zavarja, hogy önhibájából, és azon kívül egyaránt, nem mindig alakult ideálisan a karrierje. Persze a tavalyi Lynch Mob lemez remekül sikerült, amennyire lehetséges, sikeres is volt, a mindenkori csapaton beül jó a hangulat, turnézni is lehet, szóval miért is kellene bármi miatt aggódnia?

Ennek köszönhetően egy olyan lelazult hangulatú bulit nyomott társaival George, hogy garantáltan jókedvvel indult haza utána mindenki. A lazultság megnyilvánult Oni Logan viselkedésében is, aki plantes nyegleségével majd’ szétesett (a hangzás miatti kissé primadonnás hiszti is nagyon ott volt), hangja pedig topformában csengett. Érdekes, hogy a faszit anno azért kellett kirakni a zenekarból, mert túlságosan is „élte” a rakenrollt, el is tudom képzelni, mekkora seggfej lehetett húsz éve – gondolhatjuk, milyen hatással lehet egy huszonéves srácra, hogy maga George Lynch veszi be bandájába énekesnek. Amúgy korábban korrekt, de nem kiemelkedő énekesnek tartottam, de élőben kapott a hangja egy kis Ray Gillen-színezetet, amivel azonnal megvett kilóra. Az is csak most esett le, hogy a Lynch Mob nóták mennyire mélyen gyökereznek a bluesban – élőben az All I Want vagy a She’s Evil But She’s Mine akár Badlandsnek is elment volna.

Persze ahhoz, hogy mindennek a kellő húzása is meglegyen, mindenképpen szükséges egy olyan ritmusszekció, mint amilyet Robbie Crane és Brian Tichy alkot – előbbi vokáljaival adott nagyon sokat az összképhez, utóbbi pedig teljesen agyament dobolásával vonzotta a tekinteteket (és szintén vokálozott). Azt hiszem, a Whitesnake-be új erőt fog pumpálni a faszi, tényleg teljesen őrült! Ami a setlistet illeti, talán rövidnek tűnhet, de a jammelésekkel és George óriási szólómutatványaival azért rendesen megduzzadt a műsoridő. Külön szimpatikus volt, hogy szó a nosztalgia fel sem merült, hiszen a Smoke And Mirrors anyagot négy dal is képviselte (Revolution Hero, 21st Century Man, Let The Music Be Your Master, We Will Remain), és a Dokken életműből is mindössze három dal csendült fel. Ezek közül a Mr. Scary abszolút kihagyhatatlan, hiszen ez George emblematikus nótája és emellett a valaha írt egyik legtökéletesebben megírt és felépített instrumentális szám. Biztos vagyok benne, hogy George össze tudna hozni egy teljes lemezt ilyenekből, remélem, sor is kerül rá egyszer.

A Tooth And Nail pedig címéhez híven karmolt és harapott – kb. kétszeresre gyorsították, ez is Tichy egyik nagy pillanata volt. Azt hiszem, az USA-n kívül mindenhol be kellene tiltani a doboktatást, mert csak az amcsi dobosok tudnak ennyire állatok lenni... Azt mondjuk sajnálom, hogy Oni nem hajlandó a kettes Lynch Mob lemez dalait énekelni (figyeled az újabb primadonna-hisztit?), mert az legalább akkora klasszikus, mint a Wicked Sensation, de így legalább voltak új dalok. Remélem, a Dokken reunion miatt nem fog elsikkadni ez a remek projekt, mert amíg George össze tud hozni olyan lemezeket, mint a Smoke, amely miatt minden korábbi rossz lépése megbocsátható, addig nincs miért aggódni. Főleg, hogy Los Angelesben hemzsegnek a Tichy-Coltrane-kaliberű muzsikusok és Logan esetleges más irányú elfoglaltságai idején énekest is lehet találni bőven. Szép volt Geogre, remélem, még találkozunk! Rajtam nem fog múlni.

Fotó: A38