Shock!

Idén harmadízben vágtunk neki a (nem is olyan) nagy útnak, jómagam pedig első ízben nyomtam végig a Masters Of Rockot elejétől végéig. A feszt ugyanis mindig csütörtökön kezdődik és vasárnapig tart, de az első nap eddig a hazai bandáké volt általában, ezért mi általában kényelmesen érkeztünk, hiszen péntek késő estig általában semmi érdemlegeset nem lehetett elcsípni. Idén viszont kitoltak velünk a szervezők, hiszen a Rage szimfonikus koncertjét csütörtök estére tették. Sok választásunk tehát nem maradt, péntektől kivett szabi átszervez, csütörtök reggel indul, hogy kényelmesen akklimatizálódhassunk Peavyék fellépése előtt.

A fesztivál másik fő vonzereje számomra a Pink Cream 69 volt, őket pedig nem átallottak vasárnap főműsoridőre beosztani, ergo maradni kellett hétfőig. Még szerencse, hogy nyaralni éppen a fesztivál után indultunk, tehát az amúgy is kivett szabadságnak köszönhetően nem kellett vasárnap éjjel hazaautózni és másnap zombiként dolgozni menni, ellenben asszonyom idén sajnos nem tarthatott velem (annyira azért mi sem vagyunk rákenrólok, hogy fizetésnélkülit vegyünk ki egy fesztivál miatt). Lemondta a kirándulást Kissgé kolléga is, sőt, még egy cimbora, tehát egy darabig úgy tűnt, Ant-Eye barátommal kettesben vágunk neki a nagy túrának. Végül azonban sikerült last minute útitársakat találni, akik révén ezúttal a nem kis számú magyar delegációval is jobban tudtunk vegyülni.

1. nap

Hiába volt itthon dögmeleg induláskor, útközben az időjárás nem sok jóval kecsegtetett, hűvös volt és esett is, sőt, amikor magunk részéről ünnepélyesen megnyitottuk a fesztivált csütörtökön, a kora esti órákban a helyi pizzériában, egyenesen zuhogott. Mire azonban betoltuk estebédünket, kisütött a nap és a csapadéktól elköszönhettünk – semmi akadálya nem volt tehát, hogy meginduljunk az R. Jelinek-gyár betonplacca felé és meglessük, mit produkál a pár nappal korábban komplett magyar miniturnét lebonyolító, Feröer-szigeteki Tyr. Nos, a helyzet sajnos az, hogy amit hallottunk, az rettenetes volt. Mikor folk-black keveréktől tartva aggodalmamnak adtam hangot korábban, a szimpatizánsok a Falconerhez hasonlítgatták a csapatot, ennek köszönhetően bizalmat szavaztam nekik, melyet azonban sikerült fél perc alatt eljátszaniuk. Ennek oka énekesük katasztrofális élő teljesítménye: egyszerre hamis, színtelen, erőtlen, ráadásul ennek tudatában sem volt – ha mégis, nem különösebben zavartatta magát. Így aztán annyira messze menekültünk, hogy a német illetőségű Die Happyt (felmerül a kérdés, nevüket vajon „dáj”-nak vagy „dí”-nek kell ejteni) is teljes egészében skippeltük, bár a hátsó padsorokhoz elhallatszó hangfoszlányok (Guano Apes-szerű modern rockmuzsika) alapján talán érdemes lett volna megnézni őket.

A Rage viszont tarolt! Nem meglepő ez, hiszen kismilliószor láttuk már őket előzenekarként, főbandaként, fesztiválokon, klubbulin; a komplett Lingua Mortis nagyzenekarral viszont első ízben sikerült megtekinteni a bandát. A legutóbbi Speak Of The Dead lemezen szerepelt ugye a Lingua Mortis szvit, melyet egy az egyben elnyomtak ugyan a legutóbbi turnén, de a szimfonikuson a sima koncerteken samplerről szóltak, amely mégsem az igazi. Tehát nyilván felmerült az igény mind a rajongók, mind a banda részéről, hogy full élőben is elő kellene adni a fantasztikusan sikerült művet; ha pedig lúd, legyen kövér: akkor már hajrá, turnéztassuk is meg az újra életre hívott projektet. Victor Smolski otthoni kapcsolatai révén (ha jól tudom), egy fehérorosz zenekar csatlakozott a trióhoz erre a pár bulira, persze ennek különösebb jelentősége nincs, hiszen a komolyzenész mindenütt a világon komolyzenész. Keletebbre persze nyilván jóval olcsóbb is (ne higgyük azért naivan azt, hogy kizárólag a vérségi kötelékek miatt esett a beloruszokra a választás); a Rage-től elvárható magas színvonal tehát mindenképpen adott volt.

Mindenki ismeri a Lingua Mortis lemezt vagy a már említett szvitet a tavalyi albumról, ha pedig nem, nyilván el tudja képzelni, milyen is lehet az, amikor a harapós, húsos riffekkel, zseniális szólókkal felvértezett; heroikus dallamokkal operáló európai power metalt a klasszikus zenével párosítják. Közhelyesen mindenki arra szokott hivatkozni, hogy a Metallica menedzsmentje még álmában sem gondolt arra, hogy egyszer majd kijön egy S&M című anyag, amikor a Rage már hatalmas sikereket aratott Németországban a Lingua Mortis lemezzel és turnéval – mindezt pedig az legsötétebb anti-metal korszakban! Hát igen. Ma már, jó tíz évvel később már csak a szánkat húzzuk, amikor arról hallunk, hogy „heavy metal szimfonikusokkal”, de ez a koncert akkor is élményszámba ment. Nem csak azért, mert az „úttörőket” láttuk ilyen felállásban (bár ez is sokat számít), hanem mert meg is dörrent a hibrid cucc. Két évvel korábban, ugyanitt a Manowar hasonló jellegű produkciója hagyott némi kívánnivalót maga után hangzás terén, de a Rage hibátlanul szólalt meg a nagyzenekarral. Amit láttunk-hallottunk, áll-leesős királyság volt, a From The Cradle To The Grave-től egészen a Higher Than The Sky-ig. A kettő között pedig ott volt a már említett teljes Lingua Mortis szvit, egy medley a klasszikus LM lemezről és jó néhány Rage klasszikus, sőt, még Smolski Bach-os szólólemezéről is belefért egy tétel, elvégre teljes programot nyomtak. Figyeltük persze az új dobos, André Hilgers játékát is – természetesen nem vallott szégyent, de igazából a következő lemez lesz az, ahol valóban számot adhat majd tudásáról. Itt ugyanis túl sűrű volt a zene ahhoz, hogy kizárólag a dobosra koncentráljunk. Vicces volt látni, amikor a Higher Than The Sky-ban, ami ugye régóta „A” Rage koncertzáró szám, a karmester a közönséget is vezényelte egy kicsit, sőt, egy kis gitár-hegedű párbaj is belefért – jó dolog, ha ilyesmi is belefér a „komolyzenébe”.

2. nap

Aznap nem kellett kimondottan korán érkeznünk, hiszen délelőtt és kora délután szokás szerint egymást követték a bizonyára kultikusnál is kultikusabb helyi csapatok. A Norther volt az első épkézlábnak tűnő nyugati fellépő úgy 6 felé, de aztán Zlin nevezetességeinek feltérképezése miatt őket is lekéstük. A Uriah Heep pedig este 9-kor kezdődött, tehát még mikor a fesztiválterületre értünk, akkor is bőven jutott idő némi sörözésre. Aztán jött a Heep és akkora bulit csinált, hogy idén én még ilyet nem láttam: régen volt ugyan a 2004 eleji pesti koncert, mely zseniálisra sikeredett, itt viszont még arra az élményre is rátettek egy lapáttal. Talán a pár hónapja csatasorba állított új dobos, Russel Gilbrook miatt táltosodtak meg még jobban (olyan húzása volt a zenének, hogy az tényleg hihetetlen); talán egyszerűen csak még jobb kedvük volt, mint általában, de elképesztően nagyot zenéltek. Mivel lemezt utoljára 1998-ban, tehát 9 éve csináltak, nincs értelme arról beszélni, hogy az „újabb keletű” számok vagy a régi klasszikusok szóltak-e jobban – minden tekintetben tökéletes koncertet láttunk, Uriah Heepet Pestre AZONNAL!

Sosem voltam egy nagy Motörhead rajongó, de a MOR jó alkalmat adott arra, hogy Lemmyéket is kipipáljam. Sejtettem, hogy okés lesz a buli, de hogy ennyire, arra abszolút nem voltam felkészülve. Nem tudok egyebet mondani, mint hogy GYILKOS volt, amit a trió elővezetett. Mikkey Dee embertelen dobolását hallgatva és nézve (mert nézni is kell) és Phil Campbell ízes szólóit figyelve világossá vált, hogy a Motörhead is technikát, profizmust igénylő produkció, a biztos kezű zenélést Lemmy is legalább annyira fontosnak tartja, mint bármelyik komoly felkészültségű rockzenész. Jó lenne, ha követői ezt a hozzáállást is elsajátítanák és nem csak a dolgok rákenról részét – a brutális basszus-soundról nem is beszélve. Továbbra sem szerzem be otthonra a Motörhead-sort, de nem lesz többet koncert elérhető közelségben, amit én kihagyok.

Ezek után már nem sokat vártunk az After Forevertől, de a csapat azért még egyszer jól seggberúgott minket. Ismerem ugyan Floor Jansen kisasszony hangját a Star One koncert DVD-ről (ahol nővérkéjével együtt domborít), de az angyali énekesnős metal nagy barátja nem lévén, semmi érdeklődést nem tanúsítottam a anyabandája iránt. Nos, ez hiba volt, hiszen egyfelől Floor minden, csak nem angyali (hangja karcos, erőteljes oldalát használja főleg és megjelenésben is a dögösebb stílust preferálja: „dominakurva”, ahogy Anti cimbora mondta volt); a bandának pedig az égvilágon semmi köze a Nightwish-Leave’s Eyes-Lacuna Coil-stb. vonalhoz, itt annál sokkal súlyosabb, komplexebb, prog metalosabb a megközelítés. Éjjel fél kettő tájban is brutálisan hengerelt a zene, minden szám egy energiabomba erejével hatott, bár – ha már progos elemek – el tudtam volna viselni több szólót is.

3. nap

Szombatra érkezett meg a kánikula, így napközben az ember, amikor csak lehetett, víz közelébe vagy alá, de minimum árnyékba próbált menekülni. Mi persze a nem normális fajtába tartoztunk, ugyanis már fél kettő felé a színpad irányába vonszoltuk magunkat, hogy megnézzük az ausztrál Black Majestyt. Első lemezük ismeretében ugyanis rendkívül kíváncsi voltam rájuk, hiszen a debütalbumon, bár true heavy metal hallható, az irányzat misztikusabb, Queensryche- Crimson Glory-féle arca domborodott ki leginkább. Azóta van még egy lemezük, amit már nem ismerek, mindenesetre kb. a műsor felénél otthagytuk a bandát, mert kissé egysíkúnak, fárasztónak bizonyultak.
Ezután sok dolgunk nem akadt, hiszen a Thunder hét óra fele kezdett. Kíváncsiságból belenéztünk az Epica műsorába is, ami viszont nem csupán amiatt volt rossz, mert előző este az After Forever révén megismertük, mi az etalon énekesnős metalban; de a szintén holland csapat ezen körülmények figyelembe vétele nélkül is harmat gyengén teljesített: arctalan, erőtlen és unalmas volt, amit előadtak, ráadásul mindezt kedvenc angyali ének-hörgés kombómmal elővezetve. Ha nincs a Kamelot kapcsolat, 5 év múlva a kutya nem emlékezne Simone Simons-ra és bandájára – persze lehet, hogy így sem marad fenn a nevük sokáig.

A Thunderről a Bang Your Head beszámoló kapcsán már megemlékeztem, itt is ugyanazt a műsort nyomták, ugyanolyan feelingesen, lazán és profin és itt is királyok voltak, tenyerükből evett a közönség. Nekem még jobban is tetszett, amit itt nyújtottak, mint amit a németeknél, hiszen itt sokkal többen nem ismerték őket és vették le mégis a műsort. Másodszorra látva a zenekart, már azon is el tudtam filózni, milyen jó lenne, ha nem két nóta miatt cipelnék körbe a kontinensen azt a hatalmas Hammondot, hanem szólna végig. Mindenesetre ezt a felszabadult showt az itthoniaknak is látnia kellene egyszer: annyian biztos elmennének egy Thunder bulira, mint majd a Gotthardra fognak.

Sokan csalódásként beszéltek utólag a Stratovarius koncertjéről. Meg tudom érteni ezeket a véleményeket: egyfelől tényleg nem szólt jól (pedig a fesztivál összes általam látott fellépőjénél abszolút topon volt a hangzás), másfelől azt is elfogadom, ha valaki lélektelennek, kötelességszerűnek, szétesőnek érezte az előadást és ezáltal a banda várható végleges feloszlását is kilátásba helyezte. Kotipelto hangja sem volt kimondottan formában. Nekem személy szerint mégis tetszett a buli és ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a keménymag közepén álltam és a fanatikusok igazán forró hangulatot csináltak: minden számot hatalmas ováció fogadott, a kezektől pedig szinte semmit nem láttam a színpadon zajló eseményekből. A Strato érezhetően most lehetne igazán népszerűsége csúcsán, ezt pedig egy igazán gyilkos új albummal és turnéval kellene megkoronázniuk, hogy ha esetleg tényleg vége utána a bandának, akkor szépen búcsúzzanak.

A Children Of Bodomba fáradtság miatt már csak éppen belenéztem, de bármennyire is nem az én zeném (illetve a zene még igen, de a károgás baromira idegesít), tetszett a mániákus előadásmód, a súlyos témák özöne, a kiállás – hiába jár az összes tinédzser rockerlány COB pólóban Csehországban, és itthon is, és van tele a faluk a srácok posztereivel, szó nincs arról, hogy valamiféle metal fiúbandával lenne dolgunk. Profi, könyörtelen, pusztító gépezet!

4. nap

Úgy látszik, csajos banda mindennapra jutott. Vasárnap ugyanis a Visions Of Atlantis-t néztük meg először, az itt látott hasonszőrű kollégák közül ők álltak a legközelebb a Nightwish-hez: a női hang operás volt és tiszta férfiénekkel párosult, a zene pedig full ugyanaz, mint Tuomaséknál. Persze kicsit szellősebben, metalosabban elővezetve, de a vonal teljesen megegyezett. Az osztrákok új keletű amerikai énekesnője persze nem egy Tarja-féle nagyasszonyos jelenség, inkább afféle Marilyn Monroe-s szűzkurva-imázzsal rendelkezett, hát persze, hogy odáig volt érte a korai időpont és a sivatagi időjárás ellenére szép számmal összegyűlt közönség. A lánynak köszönhetően, de nyilván a korrekt dalok miatt is végig élvezetes maradt a műsor, bár kizárt dolog, hogy valaha is meghallgatok akár egy VOA-lemezt is.

Ugyanez igaz a Sabatonra. Bár Ant-Eye mestertől mást sem hallottam utazásunk és ott-tartózkodásunk alatt, minthogy mekkora istenek a svédek, és bár a koncert is igen jól sült el, azért szögezzük le: nem ez a heavy metal non plus ultrája. A koncepció persze zseniális: kizárólag második világháborús témákról írunk himnikus dalokat a Szövetségesek szemszögéből vizsgálva az eseményeket – nincs a Földön metalos, aki nem kezd minimum heves bólogatásba ettől. A svéd acél megbízható minőségére nyugodtan lehet hagyatkozni, a színpadi munka is tanítanivaló, a hangulat felemelő, de több mint egy óra ebből a felettébb egysíkú zenéből azért picit sok. Persze a meglepően népes rajongótábort baromira nem zavarja a középszerűség, sőt, igazából engem sem, amin a fentiek alapján akár meg is lepődhet az Olvasó, de szerintem mindenki érti, miről is beszélek, mitől is jó tulajdonképpen ez a produkció.

Az Axxis-t egyszerűen muszáj volt kihagyni, mert már-már kezdett fizikailag is kikezdeni a kánikula, sürgősen ételt és hideg italt kellett magamhoz vegyek. A cimborák azonban alapvetően pozitívan nyilatkoztak az immáron énekesnőt is felvonultató legendás germán bandáról – valóban nem volt rossz, amit hallottam belőle.

De elég is volt ez így, mert a Pink Cream 69-ra szerettem volna visszanyerni a formámat. Szerencsére nem csak a hosszabb pihenő tett jót, de estére az idő is kellemesebbé vált, és 9 óra előtt nem sokkal kezdetét vette a fesztivál egyik újabb csúcskoncertje. Láthatta nemrég a kedves Olvasó, mennyire oda vagyok meg vissza az új PC lemeztől, ezen vélemény végleges megformálásában bizony a MOR buli is jócskán segítségemre volt! David Readman énekesi kvalitásairól már ejtettem pár szót a lemezkritikában, így csak ismételni tudnám magam a fickó hangjának magasztalásával. De a többiek is laza profizmussal hozták a döbbenetesen magas szintet, a klasszikus dalok (Do You Like It Like That, Welcome The Nigth, Hell’s Gone Crazy, Livin’ My Life For You, Seas Of Madness, Shame, Keep Your Eye…) mellett pedig méltó helyet foglaltak el az újak (Children Of The Dawn, I’m Not Afraid, The Hour Of Freedom, No Way Out…). Jó volt látni a sok, eredetileg csak a jó helyekre befurakodni akaró hammerfallos tinit, akik a koncert második felében már legalább olyan lelkesen tapsoltak, mint a fanatikusok. Mondjuk 2007-ben cseppet szánalmasnak tartom, ha konferanszban britniszpírszeznek, de gondolom, ez afféle fesztiválos közönséghergelő műsorszám, amit David a saját klubturnén feltehetőleg hanyagolni fog.

Ezek után már max. takarékon lettünk volna kíváncsiak a Hammerfallra, de a PC végére annyira sokan lettek, hogy beköszöntött a szardínia-feeling és akkor már inkább maradtunk egy darabig. A sokadszorra látott profi, de ma már tényleg minden spontaneitást nélkülöző Hammerfall show-val nem nagyon lehet mellényúlni, de azért a Glory To The Brave alatt, kihasználva az éppen kissé lenyugodott kedélyeket, azért kiverekedtük magunkat a tömegből. Az első két lemez nótái egyébként abszolút hasítanak ma is, jómagam az újabb dalokat is mindig meg tudtam kedvelni, de pl. a nyitónótaként szolgáló friss szerzemény baromira nem motivál arra, hogy a Thresholdot is beszerezzem.

Jobban örültem volna, ha a Sepultura inkább a PC69 után következett volna, mert mire Derrickék színpadra léptek (éjjel háromnegyed egy helyett fél kettőkor!), addigra már az elcsigázottság olyan szintjére jutottam, hogy éppen csak annyit tudtam konstatálni, hogy a Sepu is pusztít. Annak alapján, amit a helyszínen, úton a kempingünk felé és még a sátorban is (ez a koncert hallatszott el legmesszebb mind közül) hallottam, semmiféle Max-es reunionra nincs szüksége a világnak. Sajnos (?) azonban, mivel a két Cavalera tesó már együtt dolgozik, ezt az összeborulást már most borítékolni lehet. Lehet tehát, hogy ezt a felállást többet nem láthatjuk, ha azonban mégis, én ott leszek, mert nagyon komolyan szétzúzott mindent és mindenkit a Sepu.