Shock!

Azt hiszem, már-már köztudott, hogy szerkesztőségünk nagy része nem kimondottan rajong a klasszikus magyar rockzenekarokért. Persze ennek generációs okai is vannak/lehetnek, elvégre a kollégák nagy része nem lehetett jelen a magyar rock fénykorában, a régi nagy nevek gyakran önparódiába fulladó, kínos önlejáratását és kompromittálódását viszont már szinte élő egyenesben követhettük az elmúlt 10-15 évben.

Ettől függetlenül ami jó volt egykor és jó mai füllel is, az kétségtelenül jó marad – mégis, ha ilyen-olyan okokból rossz szájízű asszociációkkal társul egy-egy zenekar vagy zenész nevének említése, az nem fogja a korosztályokat közelebb hozni egymáshoz. Persze ettől még van utánpótlás, hiszen a régi nagyok hívei általában továbbörökítik szimpátiájukat, de sajnálatosnak tartom, hogy a huszonévesek nagyrésze bizonyos külsőségek miatt teljesen elfordulnak jó zenéktől – olyanoktól is, amelyeket amúgy szeretnének, ha nem úgy hívnának, ahogy. Én a magam részéről szeretem árnyaltabban szemlélni a dolgokat, emellett páratlanul érdekesnek tartom a hazai könnyűzene történetét, pontosan amiatt a tulajdonsága miatt, amely sokak számára befogadhatatlanná teszi azt.

Tény, hogy a „szocreál” éra alaposan rányomta a bélyegét a korszak muzsikáira, de éppen attól lett annyira egyedi és különleges, hogy mindez a nyugati rockzenével keveredett. És persze az is tény, hogy az ún. átkosban született zenéket (legyen az rock, pop vagy bármi) a korszak és a személyes háttértörténetek alapos ismerete nélkül nem feltétlenül érdemes hallgatni. De nem kívánok ebbe jobban belemenni, elvégre elemezték ezt a témát már sok helyen, de jómagam – bár a saját fenntartásaim nekem is megvannak – a mai napig kedvelem a klasszikus hazai rockmuzsikát. Hajdúszoboszlón üdülve tehát kötelezőnek tűnt átruccanni a cívis városba erre a fesztiválnak is beillő monstre bulira.

Ha már megemlítettem fenntartásaimat, elmondom azt is, mi az, amit minden körülmények között felvállalhatatlannak és elfogadhatatlannak tartok 2008-ban. Nem a pontatlanság, nem a kisebb csúszások, hamiskásabb hangok azok – az Emeretta Rock Band zeneileg ugyanis nem volt vészes, a hangszeresek tulajdonképpen korrektül elnyomták azt a pár rock örökzöldet (Paranoid, Easy Livin’, Szabadnak Születtem, Zöld Csillag stb.) a rendelkezésre álló időben. Hobbizenekarnál azon sem akadok fenn, ha az ének nem kevés kívánnivalót hagy maga után. De az angol nyelvű dalok halandzsa-szöveggel történő előadása már a rendszerváltás előtt is ciki volt – ebben a tekintetben a We’re Not Gonna Take It alulmúlhatatlannak bizonyult. Komolyan nem hittem el, hogy ilyen még van. Akkor inkább legyenek csak magyar dalok a repertoárban...

A Mini zenéje szerintem kicsit kilógott a sorból, ők sokkal lazábbra veszik a figurát (Török Ádám egész konkrétan majd’ szétesik), mint az est többi, rockzene-orientált fellépője. Kellemesen besörözve azonban kimondottan tetszett ez az egyébként teljesen egyedi színfoltnak számító produkció, amelyet igen nehéz lenne egyetlen műfaji skatulyába beerőszakolni. Blues, némi rock, progresszív, jazz – van ebben a zenében minden, legjobb tulajdonsága pedig spontán jellege. Mintha ott találnák ki a színpadon az egészet...

A Lorddal szemben is sok fiatal táplál ellenérzéseket, nekik egyszer érdemes lenne kizárólag Erős Attila gitárjátékára koncentrálni. A fickó nemcsak frizurájával és színpadi cicanadrágjával ragadt a 80-as években, de a szó legpozitívabb értelmében hangszerkezelését tekintve is megállt nála az idő. Hihetetlen, mennyire ott van a kezében Randy Rhoads, Jake E. Lee, George Lynch és Schenker – egyszóval, az ízes, míves 80-as évek eleji-közepi játékstílus. Mondjuk a rajongótábor nagyrészének valószínűleg fogalma sincs erről, illetve nem ezért szereti a bandát, de ez tulajdonképpen nem is számít. Egy Lord bulin ugyanis helyszíntől függetlenül az első pillanattól az utolsóig tetőfokon van a hangulat, törvényszerű tehát, hogy a Lovarda közönsége is nagykanállal fogyasztotta a régi és újabb keletű slágereket (bizony, nemcsak húsz éves nótákból áll a repertoár még egy fesztiválfellépésen sem!). Ehhez nem nagyon kell semmit hozzáfűzni – az mindenesetre pozitívum számomra, hogy Gidó elég visszafogottan viselkedett, volt már ugyanis, hogy úgy éreztem, kicsit sok belőle.

A Deák Bill Blues Band kapcsán meg fogom cáfolni bevezető gondolataimat, hiszen tudomásom szerint szerkesztőségünk szinte teljes létszámban Bill kapitány feltétlen híve – hát igen, az már szentigaz, hogy személyében az egyik, ha nem „a” leghitelesebb hazai előadóművészt tisztelhetjük. Bill tényleg minden kritikán felül áll, hangját hallani mindig kivételes élmény, legyen szó lemezről vagy koncertről, ráadásul azon szerencsés adottságú énekesek közé tartozik, akik az évek múlásával egyre csak jobbak lesznek. És, blues ide vagy oda, én a DBBB koncertjein mindig csak őserejű, őszinte és kőkemény rockmuzsikát hallok, igaz, blues-zal jócskán átitatva. Nevezhetjük persze hard blues-nak is Bill zenéjét, pláne, ha időnként – mint ahogy most is történt – a billentyű helyett egy másik gitár is megdörren. Nem tudom, ez egyszeri alkalom volt-e, de a konferanszok alapján úgy tűnt, a P. Mobil újkori felállásából ismerős Tornóczky Ferenc ezúttal csak beugrott az egyébként szemtelenül fiatalnak tűnő, pimaszul tehetséges billentyűs srác helyére. Ez a fajta spontaneitás is inkább a blues irányába húzza a dolgokat, hiszen az időnként kínosan precíz, hajszálpontosan kicentizett rockzenei forgatókönyvek ritkán tesznek lehetővé ilyen cseréket. A legjobb persze az lenne, ha hatos felállásban működne tovább a DBBB, persze lehet, akkor már túlzásnak tűnne a sok szóló, elvégre így is előszeretettel kúsznak a fiúk 8-10 perc fölé egy-egy nótával. Igaz, ezekkel az elnyújtott betétekkel sem tűnnek 3-4 percnél hosszabbnak a dalok, legyen szó jól ismert klasszikusról avagy újabb keletű szerzeményről. Jómagam is simán el tudnám nézni a bandát akár 3-4 órán át is. Bill a király!

Külföldön gyakran látni olyat, hogy egy ismert zenekar szétszakadásakor mindkét fél tovább nyomja, az egyik az eredeti névvel, a másik pedig egy sokat sejtetően az eredetire utalóval. Az sem ritka, hogy egy vagy több banda tagjai hoznak össze haknibandát és szemezgetnek mindannyiuk életművéből vagy csinálnak akár közös lemezt is.
Sőt, olyat is láttunk már, hogy némi jogi egyeztetés után két banda is működik ugyanazzal a névvel, teljesen kulturált keretek között (Asia). A P. Mobil családfa körül az utóbbi 1-2 évben folyó cirkuszt nem kívánnám kommentálni, pláne, hogy nem is nagyon követtem a szappanopera napi epizódjait. Mindenesetre jelenleg ott tartunk, hogy a Mobil nevet Schuster Lóránt viszi tovább egy fiatal énekessel és a legutóbbi felállás tagjaival; a 10 évig az Örökmozgón szolgáló Rudán Joe pedig a Zeffer András által összehozott Mobilmánia formáció oszlopos tagja lett. Bár értettem és el is fogadtam Lóri Hammond nélküli koncepcióját az újkori Mobilban, ott nekem mindig is hiányzott a zenéből az orgona. Nagy élmény volt tehát, amikor három éve az isten háta mögött megnézhettem a Cserháti Pityi emlékére szervezett segélykoncerten az arra a különleges alkalomra összeállt 1985-ös Mobil felállást (Schuster-Tunyó-Kékesi-Zeffer-Sárvári-Donászy) – ha ez lett volna az utolsó közös megmozdulásuk, akkor is elégedett lettem volna.

Időközben azonban Zeffer András betegségét és örvendetes gyógyulását követően újra megjött a kedv, de aztán Lóri egy ponton lefújta az egészet, amely lépésének okait azóta is több városi legenda taglalja. A Mobilmánia létrejöttén ezért némileg csodálkoztam, főleg, hogy tavaly szeptemberben a FEZEN-en még Rudán Joe énekelt a P. Mobilban, Zefi pedig tudtommal saját, The Rock Band nevű projektjére kívánt koncentrálni. Pláne meglepett, hogy Vikidál Gyula és Kékesi Bajnok is felbukkant a csapatban. De ez a buli világossá tette számomra, milyen ügyes marketinghúzásról van is szó Zefi részéről: adott ugye a TRB, amelynek dobosával (akit betegség miatt mostanában épp Donászy Tibor helyettesít beugróként) és két fiatal gitárosával kiegészül a Mobilmánia. Ők amúgy is jelen vannak tehát, így már csak a TRB basszerét és billentyűsét (Zefi ugyanis saját bandájában nemigen kezeli eredeti hangszerét a frontemberkedés miatt) kell elhozni és máris adott a lehetőség a nagy nevek miatt eljövő szélesebb közönség előtti bemutatkozásra. Így adódott tehát, hogy a Mobilmániára hangoltan teljesen váratlanul kaptunk néhány – egyébként egyáltalán nem rossz – TRB nótát, majd a Metálmániával kezdődően megindult az ős-Mobil show, de az is ügyesen megkoreografálva, szinte a dal közbeni hangszercserékkel.

Amit pedig ebben a másfél órában láttam, az leginkább érdekesnek nevezhető: adva van ugye a három egykori nagy torok, akik közül a fizikailag legkevésbé jó karban lévő Tunyó hangja tündököl csak régi fényében. Vikidál szemmel láthatólag remek formában van, de kissé néha túlzásba vitte a ripacskodást, modoroskodást (a színházban eltöltött negyedszázad hatása lehet) és bár hangja nem kopott meg annyira, mint az sokan hiszik/hittük, pont az az őserő veszett ki mára belőle, ami naggyá tette. Ezt megint a musicalszerepek számlájára írom, ettől függetlenül jó volt látni az öreget, aki valószínűleg nagyon élvezi azt, hogy újra rockszínpadon van – ha nyugaton születik, egész pályáját eltölthette volna ott, akár színházi kikacsintgatásokkal is, elvégre Ian Gillan, Paul Stanley, Sebastian Bach is elkalandozott másféle közegbe, mégsem ragadtak ott. Rudán Joe hangját hol ilyen, hol olyan formában hallom, ezúttal épp nem volt a helyzet magaslatán, de mindenképpen jó dolog ezt a három hangot együtt hallani, amint pl. a Honfoglalás zárótételét közösen éneklik. Egyszóval egyáltalán nem bántam meg a részvételt, de meg kell mondjam, nem győzött meg teljesen a produkció – a zenészek abszolút a topon vannak, de az előadás összképét kissé szétesettnek éreztem. Mindazonáltal van potenciál a csapatban (úgy hallom, lemezszerződést is aláírtak már az egyik nagy kiadóval – saját, új dalokra mindenképp kíváncsi lennék!), úgyhogy tekintsük ezt a bulit a december végi Wigwam buli afféle főpróbájának. Ott nagyon sokat várok a zenekartól (és nemcsak én, hanem nagyon sokan!), egyúttal a bizalmat is megszavazom nekik – ha nagyon rágyúrnak, megütik majd a mércét.