Shock!

A kellemes szombati programnak ígérkező Húsvéti Metal Vihar fesztivált (komolyan, nem volt kevésbé bugyuta elnevezés?!) számomra a veterán Rotor nyitotta. Bevallom őszintén, ez volt első találkozásom a miskolci zenekarral és tulajdonképpen nem is volt rossz a koncert.

Szentesi Janó hangja mondjuk nem mondható túlzottan jónak, de igazán rossznak sem, a zenekar pedig teljesen rendben van; feszesen, pontosan játsszák a meglehetősen klisés, acceptes, európai heavy metalt. A szövegvilágukon viszont még akkor is változtatnék, ha bevallottan a csapat sem gondolja teljesen komolyan az olyan „kínosan true” szövegeket, mint a Metal az isten, a Metalgóc vagy a Metal háború. Az új lemezüket körülölelő hozsannázás számomra mondjuk kicsit érthetetlen, ahogy azonban az is, miért nem népszerűbbek az Ossian és Pokolgép rajongók között.

Az első nemzetközi gárda a fesztiválon a tavaly igazán kiemelkedő lemezzel előrukkoló norvég Pagan’s Mind volt. A God’s Equation mára annyira beérett nálam, hogy még az általában etalonnak tartott Celestial Entrance lemezt is majdhogynem sikerült letaszítania a képzeletbeli trónjáról. Mint az várható volt, jó sokat is játszott a csapat a tavalyi anyagról, hisz az elhangzott nóták uszkve fele erről a lemezről csendült fel. Vagyis csendült volna, hisz a hangzás aztán sok mindent megérdemelt volna a dicséreten kívül. Eleve eléggé elnyúlt az átszerelés, és sajnos az az örök igazság - miszerint ha ennyit piszmognak a koncert előtt, akkor tuti, szar lesz a sound - ezúttal is érvényesült. Annyira mondjuk nem szólt penetránsan a PM, mint néhány órával később a Brainstorm, de így is lett volna bőven min javítani. Mindehhez jött még a gitáros Jorn Viggo technikai problémáinak végeláthatatlan sora, végigkísérve az egész bulit, amely abból fakadt, hogy valamiért a mester cucca az istennek sem akart kommunikálni a helyi felszereléssel. Jorn bátyóra kicsit rá is nyomta bélyegét a technikai gikszer, a többiek viszont igazán elemükben voltak.

A finoman szólva sem rocksztár-alkatokból álló zenekar végigbulizta az egyáltalán nem könnyű nótákat, és óriási meglepetésemre az egybegyűltek is hamar szívükbe zárták északi testvéreinket. Ezen mondjuk – így utólag – nincs is mit csodálkozni, a kissé hibbant Nils K. Rue ugyanis remekül vezette le a bulit, de a többiek is szemmel láthatóan nagyon jó gyerekek. Mint korábban említettem volt, kb. a program felét töltötték ki a God’s Equation nyilvánvaló nótái (United Alliance, Hello Spaceboy, Atomic Firelight, Alien Kamikaze), a legeslegnagyobb viszont a záró Through Osiris’ Eyes dalcsodája volt a Celestial korongról, ami tényleg überelhetetlen, na! Csakúgy, mint Nils bojlerteste, aki annyira belejött a boogieba, hogy ezen nótában – mint később megtudtam, életében először – félmeztelenre vetkőzött a színpadon. Tökéletes lezárás volt, minél előbb saját klubkoncertet akarok!

A Pagan’s Mind interjú miatt a Sabaton műsorának döntő hányadát ki kellett hagyjam, amit viszont láttam, az a szokásos minőségben elővezetett, egyszerű, ám roppant hatásos harci indulók sora volt. Érthetetlen, miért nem németnek születtek ezek a srácok, hiszen muzsikájuk a legszebb germán hagyományokat ápolja; valahogy mindig a Running Wild ugrik be róluk, bár az kétségtelen, hogy szó sincs plagizálásról. Bár nem annyira az én zeném, amit a Sabaton művel, az kétségtelen, hogy profin levezényelt, kiváló hangulatú koncertet nyomtak le, nem is csoda, hogy az ő műsoruk alatt volt a legnagyobb bulizás.

Kiss Gábor

A monstre fesztivál programjának a kellős közepére érkeztem, a Rotorból már pont egy hangot sem sikerült hallanom, de amúgy is a Pagan’s Mind érdekelt mindenek felett az aznapi zenekarok közül. Sajnos a technikai hibák miatt közel sem volt tökéletesnek mondható a koncertjük, ezért félgőzzel tudtam csak élvezni a norvég proggerek nótáit. Az meg újra bebizonyosodott, hogy a Photoshop csodákra képes, élőben döbbenetesen randa a zenekar nagyobbik fele – viszont határozottan vicces arcok.

A többnyire kisiskolásoknak tűnő svéd Sabaton műsorának kb. felét láttam, de az bőven elég volt, ez a fajta tesztoszterontól duzzadó teuton galoppozás nagyon nem az én világom, a nép viszont lelkesen hejjegett meg villázott. A törpeszuper énekesen kívül nem igazán színpadképes a csapat érzésem szerint, sokkal inkább szerencsétlenkedő kisiskolásoknak tűntek, mintsem rockzenészeknek, de ez meg az én bajom.

A Brainstorm volt a másik zenekar (igen, tényleg kíváncsi voltam rájuk), amely miatt az estém egy részét az Avalonban töltöttem. Koncert előtt jött a hír, hogy változás történt a programban: a Moby Dick került későbbre. Az égiek (vagy ufók) ismét meghallgattak, köszönöm.
Aláírom, nem túl eredeti a Brainstorm zenéje, viszont Andy B. Franck kicsit sem germanoid alkat fazonra, hangra meg egyáltalán, így nem nehéz megkedvelni a szintén nem túl németesen kockás zenéjüket. Jó, nyilvánvalóan nem agysebészek, de olykor jólesik az ilyesféle szórakozás. Andyn kívül azonban gyakorlatilag mindenkire zsákot húznék, még a norvégoknál is százszorta randábbak, a rémisztően idétlen nevű Torsten Ihlenfeld gyakorlatilag egy monszter a Gyűrűk ura valamelyik elfeledett troll barlangjából, Milan Loncaric gitárost meg inkább a Muppet Showban tudnám elképzelni, mint metal zenekarban. A csapat amúgy csak itt és csak most három gitárossal lépett fel (olykor azért erőteljesen szűkösnek tűnt a színpad ennyi ember számára) Tom Naumann (a Primal Fearből lehet őt ismerni többek között) volt a harmadik tag, aki néhány korábbi helyszínen a hegyomlás helyett játszott.

A hangzás... nos, nem kevés bulin megfordultam már, de ilyen bődületes hangerőt a hely méreteihez képest rég hallottam. Örültem volna a kevesebb néha több elv megvalósításának, a végefelé szabályosan hasogatott a fejem, két napig meg konkrétan alig hallottam. (Tudom, füldugó.) Mivel turnézáró volt a buli, a szokásosnál is nagyobb feelinggel nyomták, bár ki tudja, mi járt a fejükben (jaj de jó, mindjárt vége vagy jaj de kár, hogy mindjárt vége), tényleg két pillanat alatt magával ragadott mindenkit a hév. Turnézárás márpedig ökörködés és szivatás nélkül nincs: a műsor közepén kb. a Pagan’s Mind gömb formájú basszere jött fel egy szál alsóban, transzvesztitának sminkelve és táncolta körbe a zenészeket, nyilván Andy sem állta meg röhögés nélkül - de mi sem. Később néhány technikus osont fel plusz gitárokkal (a hátukra aplikált papírt nem tudtam elolvasni) és szinkron-barázdabillegettek, ahogy azt illik.Andy tökéletes frontember, ez vitathatatlan, a közönség a tenyeréből eszik, de meg is tesz érte mindent, folyamatosan pacsizott, szinte beletérdelt az első sorokba, tapsolásra buzdított, csibészes mosolyával kiszúrta a csajokat, a közönség imádta. Mindamellett tény és való, hogy baromi jó torka van, és annak ellenére, hogy szegény a feje búbján kopaszodik, sármos fickó.

A műsort gyakorlatilag best of-ként is értelmezhettük, nyilvánvalóan új lemezes dalokkal körítve. Érzésem szerint a friss dalok gyengécskébbre sikerültek, de élőben még ezek sem voltak rosszak. És, hogy mi tetszett annyira nagyon a koncerten, hogy utána még a fejfájáson kívül két napig pörögtem mint egy búgócsiga? Totálisan patetikusan meg hülyén hangzik, és tényleg ott lehetett csak ezt érezni, de valami döbbenetes energiapingpong áramlott a klub falain belül. Szabályosan éreztem, amint töltődöm fel póverrel, de láthatóan a színpadon is hasonló fura dolgok történhettek. Azzal meg aztán végképp hiteltelenné teszem magam  Shock! olvasók számára, ha azt mondom, hogy szívesen megnézném őket máskor is - mondjuk a Brainstorm relatíve gyakran jár nálunk, szóval az esély bőven megvan rá.

Valentin Szilvia

Vannak még csodák! A Brainstorm után teljesen lecsupaszított, majd újra felépített színpadon muzsikáló Moby Dick messze az est legjobb hangzásával büszkélkedhetett. Egyébként is marha jó volt ez a retro buli, de a hangzás csak dobott rajta még egy nagyot. Különleges programmal készültek a soproni fiúk, hisz csak az első három korongról válogattak (az egy szem „húsvéti dal” Mennyből az angyalt leszámítva), és bár így ezúttal nem volt Fejfa helyett, viszont olyan dalok csendültek fel, melyet a fiatalabb generáció képviselői talán még sosem hallottak élőben.

Talpak (!!!), Ne köss belém!, Köszönöm, jól vagyok, S.O.S…mekkora nóták már?! Ütöttek is nagyot, marha jó volt Smiciékkel együtt thrashelni a klasszikusokra. Ugass kutya!, Káosz és zűrzavar, Kegyetlen évek, Good bye, Kiképzés, Beteg a föld, Múló álom, hogy csak a legnagyobb pillanatokat emeljem ki, jöttek egymás után fiatalkorom thrash himnuszai. Nem tudom, igazából milyen apropó szülte ezt a speciális MD bulit, mindenesetre maximálisan bevált az ötlet, remélem, lesznek még hasonló, tematikus bulik a jövőben. Összességében jó kis fesztivál volt ez, az igényeimet csaknem maximálisan kielégítő fellépőgárdával, így bízom benne, hogy lesz még folytatás, illetve jövőre veletek ugyanitt.

Kiss Gábor