Shock!

Ha új Mono-lemez, akkor azt egy hazai Mono-koncert is követi. Szerencsére már évek óta ez a menetrend, de sajnos ez a sajátos zenei élményt nyújtó, japán mivolta miatt alapból különleges zenekar még mindig csak egy maroknyi rajongót vonz idehaza. Nem mondom, hogy könnyű zene az a fajta atmoszférikus instrumentális utazás, amit a Mono nyújt, de minden koncertjük után azt gondolom, hogy ezt mindenkinek hallani/látni kéne, mert annyira intenzív zenei élmény. Nem szeretem skatulyázni a zenéket, de tény, hogy a japók nyomdokain egy egész zenei stílus fejlődött ki olyan előadókkal, mint például a Mogway vagy a keményebb vonalról az If These Trees Could Talk, hogy csak párat említsek. Mégis, mintha itthon mintha csökkent volna az érdeklődés irántuk az utóbbi évekhez képest.

Ha nem vesszük figyelembe a 2003-as első hazai fellépésüket, az utóbbi évek A38-as koncertjei után például ezúttal a Dürer kisterme adott otthont ennek a különleges zenei élménynek. Ennek örültem is, meg nem is. Egyrészről a kisterem adottságaiból adódóan az első pár sorban állók tényleg testközeléből, szintre testközelből élvezhetik az előadást. Másrészről kritikán alulinak tartom azt a világítást, ami ott van, és nemcsak azért mert fotózhatatlan (persze milliós cuccal nem gond az sem) hanem azért is mert pl. a Mono esetében is szükség lett volna (alapvetően minden koncerten szükség van rá) ami felerősíti az élményt.

A japók előtt azonban még bemelegítésképpen meghallgathattuk Helen Money amerikai zenész performanszát egy szál csellón előadva. Fura kettősség volt bennem a látottak miatt. Elég bizarr élmény, amikor egy ötvenes éveiben járó nő bakancsban, iszonyat mennyiségű effektpedál-sorral körülvéve olyan súlyos hangokat csikar elő hangszeréből, hogy sok metalbanda csak álmodozik hasonló súlyról és megszólalásról, de sajnos az elővezetett tételek nekem sehogy sem álltak össze kerek művekké, dalokká. Minden darab ígéretesen kezdődött, aztán valahogy útközben elfogyott a puskapor, kurtán-furcsán fejeződtek be a szerzemények, nem volt végük. Helen minden dala között hosszasan elidőzött az effektrengeteg beállításával, ami némileg kínossá tette az előadást, de ennek ellenére örülök hogy láthattam élőben, mert amikor zenélt az különleges élmény. Ha jobban kitalálná magát, biztosan többre vinné, mert értékes, amit csinál.

A Mono viszont nem tud hibázni. Minden cicoma nélkül felmennek a színpadra, mindenféle konferálás nélkül letolják a műsort, majd a végén szép csendben levonulnak a színpadról, ahogy jöttek. A kettő között viszont olyat zenélnek, hogy az kész csoda. Nincs is szükségük kommunikációra a közönséggel (egymással sem szoktak), a zene beszél helyettük, meg ahogy játszanak. Ülve headbangelő zenészeket, valljuk be, ritkán látni, bár most volt egy nóta, ahol a teljes gárda normál, megszokott zenekari kiállással tolta. Egyedül a basszeros csaj az, aki végigállja a bulit, csak a zongorás részeknél csatlakozik ülő társaihoz. A nyolcdalos program gerincét természetesen az új dupla album anyaga tette ki, de három tétel a kedvenc Mono-albumomról, a Hymn To The Immortal Windről is elhangzott. A legutóbbi, 2012-es For My Parents albumot csak egy dal képviselte, ahogy a korai időszakot is csak a Halcyon.

Igazából nem lehet leírni, milyen is egy Mono-koncert, tényleg hallani/látni kell őket. Remélem, hogy legközelebb egy jóval nagyobb helyen fognak minket elkápráztatni a japánok. Nagyon megérdemelnék, ahogy mi is.

Fotó: Polgár Péter