Shock!

A Moonspell neve messze nem pörög már úgy, mint mondjuk bő tíz éve, az Irreligious tájékán, amikor az európai színtér egyik nagy reménységének és titkos fegyverének számítottak, de még ennek fényében is meglepett, hogy legfeljebb 350 ember volt rájuk kíváncsi. Persze sokszor jártak már Magyarországon, úgyhogy talán ez is hozzájárult a koncertet fogadó visszafogottabb érdeklődéshez.

Az előzenekar szerepét a Darkside töltötte be, de inkább ne tették volna. Annak fényében, hogy a rokonszenvesen civil kiállású – értsd: totális amatőr banda benyomását keltő – osztrákok első lemeze még 1995-ben jelent meg, fokozottan vérciki, hogy itt tartanak. Jellegtelen death metalt szólaltattak meg néhol dallamosabb felhangokkal, de sajnos ezeknél a részeknél sem sikerült felülkerekedniük önmagukon, és minduntalan az arctalan klisék látszottak diadalmaskodni. Rettenetesen pocsékul is szóltak szerencsétlenek. Tényleg nem akarom bántani őket feleslegesen, de ezt a produkciót nemhogy nemzetközi színpadokra kár kivinni, de még talán a legközelebbi családtagoknak és barátoknak sem igazán érdemes megmutatni.

Nem akarok amolyan „a demók még jók voltak”-típusú sznobériába esni, de a Moonspell esetében én valahogy leragadtam a Wolfheart lemeznél, és azután annyira már nem tudtak megmozgatni. Szó se róla, az Irreligious ötletességét még díjaztam, a nagymértékben felhabosított Sin / Pecado azonban végleg elvette tőlük a kedvemet, és utána legfeljebb hellyel-közzel kísértem figyelemmel a kommerszebb kitérő után ismét fokozatosan egyre marconább irányba forduló portugálok munkásságát. Ez végül is nem baj, így legalább aránylag semleges szemlélőként vizslathattam az intro után kisétáló figurákat… és sajnos nemhogy az elején, de később sem vertem oda magamat a földhöz a gyönyörtől.

Először is lássuk a pozitívumokat! A hangulat mindvégig óriási volt, a közönség lelkesedése nem ismert határokat, és ez gyorsan átragadt a zenekarra is. Aztán ott van Fernando Riberio, egy minden tekintetben roppant karizmatikus, tekinteteket vonzó frontember, aki klasszikus értelemben véve persze nem jó énekes, de hát kit érdekel, ide nincs is szükség arra, hogy az legyen. Izgalmas volt a koncert dinamikai felépítése is a pörgősebb és nyugisabb dalok váltogatásával. A legjobban persze a Vampiriát és az Alma Matert élveztem, de az Opiumot és a záró Full Moon Madnesst is igen jó érzés volt hallani. Hatásosnak találtam a fényjátékot is, a szélgép meg talán túlzás egy ekkora klubban, de üsse kő, ide még ez is illett.

Ami a dolog kényesebb részét illeti: értem én, hogy itt vámpírizmus és sötétség van, meg csipkekesztyű pókhálóinggel, nem pedig überfeszesre húzott thrash/death ütemek, de egy olyan bandának, amelyik a ’90-es évek közepe óta folyamatosan turnézik, egyszerűen nem szabadna ennyire lendületlenül és néha hányavetien pontatlanul játszani. Elfogadom, hogy nem dobolhatnak minden zenekarban Vinnie Paul-ok meg Tomas Haakék, de amit a nagyranőtt óvodásba oltott cirkuszi bohóc kinézetű Mike Gaspar nyújtott, az bizony kevésnek bizonyult, és mint tudjuk, minden zenekarnak a dobos a lelke élőben, ha ő nincs a topon, az magával ránthatja a produkciót. Erre itt nem került sor, de kimondottan zavaró volt az a vánszorgó, erőtlen stílus, ahogyan hozta a tempókat. Azzal meg senki se jöjjön elő, hogy itt pont ez a lényeg, mert lassabb vagy nyugisabb zenéket is lehet olyan dinamikusan dobolni, hogy a néző maga alá csinál. Néha a gitárosok is csúnyán mellényúltak vagy elcsúszkáltak egymáshoz képest, ami önmagában szintén nem lenne gond, hiszen ez is egy élő koncert velejárója, de csak bizonyos mértékig.

Összességében tehát a Moonspell távolról sem tartozik a legjobb koncertbandák közé, de a hangulat azért elvitte a bulit, aki eljött, biztos nem bánta meg.