Shock!

Nem szeretnék túl sokat papolni arról, hogy a Muse napjaink egyik legnépszerűbb arénákat megtöltő csapata, akik egyéni hangzásvilágot hoztak a pop/rockzene olykor már mocsarasodó állóvizébe. Aki ismeri és kedveli őket, úgyis tökéletesen tisztában van mindezzel, akiket pedig már a zenekar neve hallatán is kiver a víz, úgysem lehet meggyőzni semmivel. Mindettől függetlenül a 2007-es harmadolt Arénához képest óriási öröm volt látni a közel teltházat, nem is értettem: Magyarországon ilyesmi lehetséges egyáltalán? A Muse titka talán annyi, hogy ipari méretekben írják a slágereket (és tényleg slágereket, mert azonnal dúdolod a dalok refrénjét), a zenéjük pedig érdeklődési körtől, életkortól, nemtől, mentalitástól, bármi egyébtől függetlenül mindenkihez szól. Jó, előfordult ez már a világtörténelemben, és úgy hívták, hogy Queen, de felesleges ezen a párhuzamon többet rugózni - megtettem már korábban máshol.

Úgy alakult, hogy fotózni most nem jutottam be, de így legalább megszakítás nélkül tudtam végignézni a koncertet, és ennek ebben az esetben csakis így volt értelme. A Muse mindig nagyban gondolkodott látvány terén is, és a mostani turnéra is kitaláltak egy piramis-alakú, nagyjából folyamatosan mozgó, szürreális kivetítőt. Bizonyos pillanatokban egészen olyan érzésem támadt, hogy az egész építmény rá fog zuhanni szegény Dominic Howardra és a sampleres figurára, aztán maga alá temeti őket a dobcuccal együtt. Ez később meg is történt, igaz, zuhanás nélkül. Bizonyos szögből nézve meg ha épp nem látszottak a tartókábelek, teljesen úgy tűnt, mintha lebegnének a színpad fölött a kivetítő elemei.

Ha jól emlékszem, néhány interjúban saját maguk mondták ki azt, hogy a Pink Floyd jutott eszükbe, amikor megtervezték a színpadképet, legalábbis monumentalitásban valami hasonlóban gondolkodtak. A tervezés kifogástalanul sikerült, már az első pillanatokban leesett az állam a fényektől, pedig akkor még nem is eresztették le a piramist, és az egész Arénán átívelő lézernyalábokat sem vetették be. A helyzet az, hogy ezt a kívülről is UFO-jellegű sportarénát belülről is teljesen alienizálta a Muse.

A The 2nd Law: Unsustainable című dallal kezdtek (az egyik dubstepes), és ugyan önmagában hosszú ideig képtelen lennék dubstepet hallgatni, ilyen formában döbbenetes energiát közvetít, a bokámtól a fejem tetejéig libabőrös lettem, és ebben nincs semmi túlzás. A setlistről túlzás nélkül elmondható, hogy nem bíztak semmit a véletlenre, értelemszerűen az új lemez dalait tolták meg jobban, de nem is bántam, megevett a kíváncsiság, hogy élőben is működik-e, ami lemezen igen. Elvárásaimat messze túlszárnyalta, hogy mennyire lüktetőn súlyosak (helyenként finomak) a The 2nd Law számai. És ránézésre pont azokat válogatták ki, amiket én is a programba tettem volna. Még az egyik Chris Wolstenholme (Liquid State, a klasszabb) dalra is sor került, ami élőben döbbenetesen működött, sokkal több dimenzióját mutatta meg, mint amikor csak úgy otthon hallgatom. Ekkor Matt előzékenyen átengedte a kifutót Chrisnek, ő pedig Dom háta mögé vonult.

Nem hiszem, hogy különösebben taglalnom kellene, mennyire együtt élt a setlistben látható húzónótáknál az egész Aréna közönsége, teljesen mindegy, ki hol állt vagy ült. Rég láttam ilyet, hogy egy (szinte) teltházas csarnokban mindenhol (!) emelkednek a kezek, énekelnek, ugrálnak (a végén az ülőhelyeken is), de felemelő érzés volt megélni és átélni. Hogy ne csak az emelkedett hangulatról írjak és az ováció fokozatait elemezzem, nem mehetek el amellett, hogy az ezüstszínű, átlátszó (!!) tetejű zongorán a billentyűk lenyomására tükröződő világító bármik azért kimerítették a bazári giccs fogalmát. Hozzá kell tennem: a fényorgiába ez is belefért, teljesen mindegy, eggyel több vagy kevesebb világító izé kábította a nézőket.

Matt Bellamy lemerészkedett az első sorokhoz is, végigpacsizott a közönséggel, az meg már pontosan nem rémlik, melyik dal végén, de mintha még a Sweet Child O’ Mine jellegzetes témáját is megidézte volna pár másodperc erejéig. A setlistet direkt nem néztem meg koncert előtt, és ugyan sejtettem, melyik szám lesz a kötelező elem, az azért jópofa volt, amikor a kivetítőn egy hatalmas rulettkerék jelent meg, a színpad alján lévő sávon meg két dal címe forgott, majd a golyó végül a New Bornba potyogott. (Ezzel a másik nagy kedvencem, a Stockholm Syndrome sajnos kimaradt, de utóbb megnéztem: más városokban az volt a nyerő).

A második ráadásnál jött el ismét az a pillanat, amikor bokától fejbőrig libabőrös lettem (vélhetően nem voltam ezzel egyedül): Chris kiállt az egyik mikrofon elé egy szájharmonikával. Úgyis mindenki tudta, mivel zárnak, de így felvezetni döbbenetesen hatásosnak és telitalálatnak bizonyult. Igen, Arról A Harmonikás Dalról beszélek. Sosem hittem volna, hogy valaha is hallhatom Ennio Morricone talán legklasszikusabb szerzeményét ilyen (hang)minőségben... A legvégén meg lángok helyett füstoszlopok borították el a színpadot – valahogy furán is mutatott volna náluk a piró. Nehéz volt otthagyni az Arénát.

Másnap egy jóbarátom kérdezte, hogy na, megvolt a magas ló? És ezen el kellett gondolkodnom, mert abból indult ki, mennyire drágák voltak a jegyek, és a zenekar körüli felhajtás a STÁR kategóriába teszik őket. A koncerten szerencsére ez nem érződött. Még mindig három nyeszlett angol srácot láttam, akik időközben megtanultak zenélni, dalokat írni, előadóként viselkedni (akár rocksztárként is), de ezzel nincs is baj. Mert amíg képesek a koncert délutánját egy szakadt csepeli teremben pingpongozva tölteni, amíg odafigyelnek egymásra a koncerten és hagynak a másiknak teret (még ha ez a produkció része is), meg amíg Matt Bellamy lemegy pacsizni az első sorral éneklés közben, addig azért nincs baj.

De legfőképpen addig nincs, amíg mi, Rajongók nem a „magas lovat” érezzük, hanem azt, hogy ugyan helyenként megvolt a giccsfaktor, de 2012-es szemléletmóddal is színvonalas műsort kaptunk a pénzünkért. Hibátlan koncertet, azokat a dalokat, amiktől hosszú hetekre fel tudunk töltődni. Ugyan az este folyamán többször felsejlett bennem a gondolat (már megint), hogy „biztos playback!”, mert egészen egyszerűen nem lehet ennyire tökéletesen hozni mindent, de abban megegyezhetünk mind, akik ott voltunk, hogy a Muse megalázóan jó koncertet adott Budapesten.

Fotó: Réti Zsolt