Shock!

Hihetetlen, de megértük, hogy egy olyan kaliberű világsztár zenekar koncertezzen nálunk, amely épp a fénykorát éli (illetve érezhetően a Muse-ban még több rejtőzik), és már érezhető hatással bírnak a kortárs pop- és rockzenekarokra. Igaz, 2002-ben a Szigeten már jártak nálunk, ám akkor még jóval kevesebben voltak rájuk kattanva, jómagam sem olyan rég váltottam éles kanyarral az „elhallgatom ezt az alapvetően érdekes zenét ezzel az idegesítő hangú csávóval" ciklusomból az „éjjel-nappal csak Muse-t tudok hallgatni és nyesett jó az ének is" korszakomba. Van ez így.

Sajnos a Muse nálunk korántsem vonz akkora tömegeket, mint bármely normális európai országban, köszönhető ez a balkáni mentalitásunknak, illetve a súlyos teherként még mindig rajtunk terpeszkedő giccsoperett közízlésnek. Majd talán a most születő generáció már változtat ezen valamit. Addig is bele kell nyugodnunk, hogy világszínvonal ide vagy oda, a Muse képtelen megtölteni a Sportarénát. Kisebb, érdemi hely pedig nincs (illetve jóval kisebb, és itt megint felvetődik az a probléma, hogy tulajdonképpen normális koncerthelyszín is alig akad nálunk), így a fél termet kénytelenek lefüggönyözni a szervezők. A saccra 3500-4000 közötti nézősereg azért lelkesen várja a csapatot, korosztályfüggetlenül: lehet itt látni szolid középkorú anyukát a gyerekével, feszültséget levezető menedzsert, szokvány divattinédzsert, rockrajongót és extrém külsejű emo entitást is természetesen. Előzenekarként a 30Y nevű hazai csapat lépett fel (utólagos információk szerint állítólag totálisan be voltak tojva, amit meg is értek), őket csak a labirintusszerű folyosók egyikében hallottam, de nem is nagy baj, alapvetően nem az én világom ez a modernizált Kispál és HS7 keverék zene.

A Muse grandiózus színpadképe vetekszik a szigetes Tooléval, bár ott nyilván nagyobb volt a színpad, itt kisebb helyre lógatnak fel három kivetítőt, melyen folyamatosan futnak a zenéhez illő képsorok, illetve a srácokat is kinagyítják, ha éppen valami fontosat játszanak. A színpad háta mögött pedig maga a mélyűr vonzza a tekintetet, mindezek mellé többféle mintát szerteszét vetítő fények is emelik a látványorgia színvonalát. Igazán impozáns mindez, de szerencsénkre a három kölyökképű srác olykor úgy tesz, mintha koncertet adna: közülük természetesen a gitáros-énekes Matthew Bellamy a fő attrakció, aki piros piros nadrág/zakó, fehér viccesábrás pólóban tiszteli meg a nagyérdeműt. Dominic Howard ijedt mókusként, rút zöld nadrágban ül átlátszó dobcucca mögött (egyébként idén ez a harmadik átlátszó dobcucc, amit mostanában látok, tényleg hatásosan látvány színpadon), Chris Wolsenholme, Mr. Málészáj, pedig fekete ingben/zakóban, toporog lepukkant Fenderével egy méteres körzeten belül. A háttérben, de azért még láthatóan, egy külön szintetizátoros is segíti őket.

Fél tíz előtt kezdődik a show, az utolsó lemez nyitónótájával a Take a Bow-val – ugye ez még mindig a lemezbemutató koncertkörút, a százsokanvalahanyadik állomással, első lemezes dalt ne várjunk (bár ők sem igazán reklámozzák már az első produkciójukat), de azt hiszem néhány kivételtől és fanatikustól eltekintve senki sem hiányolja a korai nótákat.

Kíváncsi voltam, az egyébként giliszta alkatú Matt élőben is olyan aranyosan fulladozik-e két sor között (néha kicsit igen), viszont az öt másodperc után megvan, hogy tipikus beleélős zenész a kölyök: szorosra zárt szemhéjjal énekel (remélhetőleg nem azért, mert nem akarta a közönséget látni), úgy tapad a mikrofonra, aztán a következő pillanatban elereszti magát és roggyantott terpeszben babrál a gitárján. Bár kétszer kinyitotta a szemét, láttam. Gyorsan leesik, hogy itt bizony cd-minőséget kapunk, és nemcsak a kifogástalan hangzás és hangszeres játék miatt, hanem Matt annyira tökéletesen, minimális hiba nélkül énekel, hogy hirtelen nem is tudom, volt-e már hasonló élményben részem – szerintem nem. Néhányan hiányolják az improvizálást, egy ilyen feszített tempójú turnén nem igazán erről szól a zenélés, hanem a standard programról (amit jó esetben variálnak egy keveset). Három nóta után rövid folyosói séta következik (lerakjuk a fotóscuccot, aztán mehetünk vissza a nézőtérre, így lemaradok a Butterflies & Hurricanes-ről (illetve csak hallom a folyosókon keringve). Utána jön a tiszteletbeli Prince nóta, a Supermassive Black Hole, amit még mindig hátulról hallhatok.

Ahogy visszaérek, látám, hogy a külön látványelemként funkcionáló, átlátszó tetejű zongora előtt foglal helyet Matt, a Feeling Good következik, ami hozza magával a katarzist, a sleep in peace-nél Matt konfettivel szórja meg a közönséget. Most jön a koncert lazulósabb (líraibb) része, ahol öngyújtók helyett immár mobiltelefon-tengert lehet látni mindenfelé, az Apocalypse Please-nél gyakorlatilag bávatagon imbolyog mindenki, a zseniális puttyogós rész fokozásánál pedig akár az űrbe is kilőhetné bárki ezt az adag embert, senki nem venné észre közülük, akkora az eufória. A Soldier's Poem nem a kedvencem, de szerencsére rövid, az Invincible már annál inkább: a katonás dobpergés alattomosan vált át kvázi-diszkóba, és itt nehéz nem észrevenni, hogy Chris bőgője döbbenetesen jól szól.

A slágerparádé folytatódik mindenki kedvencével, a Starlighttal, ami bármennyire is szanaszét koptatott dal, még így hatszázezredszerre is szenzációs. Matt egyébként a sokadik (ki tudja mennyire átépített) gitárján játszik aznap, Dominic pedig az egyik nap itt, másik nap ott alvás ellenére képes volt pár mondatot megtanulni magyarul és nem csak az obligát „jó esztét budapeszt"-et, hanem olyanokkal köszönt minket mint: „Mi újság Budapest?", „Köszönjük szépen", „Jó itt lenni Budapest". Jófejség, na.

A Time Is Running Outtal ismét csak megmozgatják a népeket, a csasztuskás hatású New Bornnal szintén, ahol szinte metalos határokat feszeget a gitársound, mint ahogy a Stockholm Syndrome-ban is, ami már-már System Of A Down-jellegű riffel kezdődik, a végén érzem, hogy legszívesebben ők is apait-anyait beleadva headbangelnének. Lassan itt a vége, bár még csak egy órája játszanak tán, vagy annyi se, el is húzzák a nótát egy ideig, aztán levonulnak, majd vissza a kötelező ráadásra. Közben már oldalt készítik elő a gigantikus kék lufikat, melyet a Plug In Babynél eresztenek a nép kezére, a nézősereg gyermeki rácsodálkozással, vigyorogva pukkasztgat, ezzel konfettiesőt zúdítva saját magára. Jó, ez a látványelem sem újdonság, ettől függetlenül az én fejemre is ráragad egyfajta bávatag vigyor.

Aztán jön az utolsó, a Knights of Cydonia spagetti western bohózata, égnek meredő füstoszlopokkal, és... ennyi. Kb. 70 perc műélvezet hangokba öntve. Igen, túl rövid, szívesen nézném őket legalább ennyi ideig, és még az sem vigasztal, hogy hazafelé elérem az utolsó villamost, metrót és buszt. És azért az is egyértelmű, hogy gigalátvány ide vagy oda, azért ez a három srác, egy lepukkant klubban, bármiféle csilivili fényorgia nélkül is tarolna.

Hazafelé azon töprengek, hogy ha nem történik csoda a közízlésben, és a pop- és rockzenét hallgatók egyaránt rá nem ébrednek, hogy ez, a két stílus határmezsgyéjén táncoló formáció itt és most kötelező jellegű szeretnivaló, addig bele kell törődnünk, hogy sajnos kevés esély van arra, hogy Bellamyék máskor is ellátogassanak hozzánk. Ebben az évben pedig sokadszorra mondhatom el, hogy: az év koncertjét láthattam.

További fotók:
Muse