Shock!

Ritkán van szükségem death metalra, de akkor nagyon, és ezekben a kivételes esetekben rendesen meg is válogatom, hogy mit hallgassak. Egyetlen szabályt erősítő kivételről tudok e téren, ez pedig a greenville-i egyiptológusok bandája, a Nile, akik élőben valahogy évszaktól és hangulattól függetlenül képesek minden alkalommal elkápráztatni. Meg is lepődtem, hogy csaknem négy kerek év elteltével látom most viszont őket a Dürer nagytermében, hiszen részletekbe menően bennem él még a legutóbbi találkozás nagybetűs élménye. Azóta Karl Sanders kicserélt a felépítményben egy jókora oszlopot , de a lebőgés esélye nyilvánvalóan fel sem merült bennem előzetesen. Ha pedig van zenekar, ami a technikás death metal terepén egyáltalán megközelíteni képes a Nile szintjét, az csakis Erik Rutan szívügye, a Hate Eternal lehet. Alaposan el voltunk tehát kényeztetve ezen a péntek 13-án.

Az este hangulatalapozó bandái a svájci Omophagia és a portlandi Vitriol voltak, akiket rossz szokásom szerint ki is hagytam, egyszerűen azért, mert az effajta tömény halálfémből nekem két-két és fél óra bőven elég, talán már sok is. A megszólított zenészektől, rajongóiktól és az efféle mulasztásokra mindig bőszen ugró trolloktól tehát megértést és elnézést kérünk, számomra 20:45-kor indult az este a Hate Eternallal. Méghozzá rögtön némi malőrrel, hiszen Erik Rutan gitárja sehogy sem akart megszólalni a rendelt pillanatban. Ezt persze technikusi segítséggel pár pillanat alatt el lehetett hárítani, mégsem gondoltam volna, hogy beletelik fél órába is, mire a nevezett hathúros az elfogadhatót közelítően dörren meg a teremben. Addig is John Longstreth dobos technikai bemutatóját élvezhettük, lévén egyedül az ő hangszerének megszólalását találták el a keverőpult túloldalán.

Nem kerülgetem tovább, ez szimplán egy újabb, a hangmérnök által legyilkolt death metal koncert volt a sorban, mert az a nagyjából 20 perc, ami az előadásból hallás alapján mondjuk-hogy-élvezhetőre sikeredett, az pont annyira volt elég, hogy még jobban sajnáljuk a történteket. Azon sokadszorra persze nehéz túllépni, hogy három hangszer plusz az ének keverését miért ennyire lehetetlennel határos feladat megoldani ugyanott, ahol a következő társulat helyből álomszerűen szólal meg, de a világ attól is szép, hogy vannak ilyen talányok. Azért is különösen nagy kár ezért, mert a trió úgy rontott a színpadra, hogy nekifutásból harapnak majd ketté minden egyes jelenlévőt, és a kimagasló harci kedv mellé egészen rendkívüli hangszerkezelést is láthatott, aki a színpad közelében állt. A pár hónappal ezelőtt a Kannibálok beugrósaként is megfigyelt Rutan elképesztő formában van manapság, ez ebből a millió sebből vérző bemutatóból is egyértelműen lejött, viszont aki ennél többre is kíváncsi, annak maradnak az Upon Desolate Sands által kínál gyönyörök. Nem tudom, hogy nevezettek az általam ecseteltekből mennyit érzékeltek a színpadon, de a leghatározottabban remélem, hogy az ő emlékeik nem ilyen felemásak, és hamarosan visszajönnek hangban is bizonyítani a nagytermet szinte teljes egészében megtöltő, roppant lelkes táboruknak. Mindannyian megérdemelnénk.

A Nile a világ legjobb death metal koncertbandája, ez ilyen egyszerű. Ha a tagságbeli átrendeződések nem következnek be, ennél sokkal többet nem is különösebben lenne érdemes tudni azokról az estékről, amikor hazai színpadon is megcsodálhatjuk a négyest. Őszintén szólva lemezes technikai demonstrációik már jó ideje nem izgatnak fel (persze az új albumot azért meghallgatom majd valamikor), de a legendás élő teljesítmény az, ami miatt Karl Sandersék valójában kitüntetett szerepet élveznek nálam. Valahol egészen megfoghatatlan az a Hangulat és Erő, ami velük együtt a koncerttermeket járja, és bár pontosan értem, hogy ezt kizárólag egy minden apró részletében megtervezett folyamat végén tudják estéről estére reprodukálni, az én naiv szemszögemből nézve mindig rejlik ebben némi varázslat is. Ahogy említettem, a három hang, a négy hangszer és a merevlemez csodás egységben, gyönyörűen szólalt meg az első pillanattól kezdve, és nagyjából ez minden, ami számít. Plusz megcsodálhatjuk azt a páratlan dinamikát, amit négy egy helyben álló/ülő ember megidézni képes, ha úgy igazán beleáll.

Mindenekelőtt persze túl kellett tennünk magunkat azon, hogy a főnökhöz hasonló alapembernek gondolt Dallas Toler-Wade nincs már ott a fronton, helyére a kölyökképű és -korú bőgős, Brad Parris lépett be középre, a rendezői jobbon pedig az új szerzemény, Brian Kingsland hozza azt a nem keveset, ami ide szükséges. Parris fazonját én továbbra sem igazán tudom megszokni ebben a brigádban, Kingsland azonban kezdettől fogva tökéletesen beleillik az összképbe, a lényeg viszont inkább az, hogy az új felállás a vokális feladatokat jóval igazságosabban osztja el egymás között, és ettől még egységesebb képet mutat a produkció, mint korábban. A hangszeres teljesítmény nyilván elképesztő, George Kollias esetében már-már eksztatikus, úgyhogy tényleg nincs semmilyen akadály az előtt, hogy a hetven perces diadalmenetük átgázoljon rajtunk. És hát eljátszanak nem egy, nem kettő, de három dalt is a még meg sem jelent új lemezről, amelynek a szenzációs Vile Nilotic Rites címet adták, ami kimondva még őrületesebben hangzik (komolyan: Vile Nilotic Rites, beszarás). A setlist többi tétele nem rejt nagy meglepetéseket, a záró Black Seeds Of Vengeance már-már közhelyszámba megy, mégis megunhatatlan, azt gondolom. Nekem legalábbis rendszeresen megadja a kegyelemdöfést.

A konklúzió is a szokásos: a hitetlenkedő kalapemelés. Trey Azagthoth soraival búcsúzom: „Ur-Sag Zi-Ga-Ni Naphar Ajjabi Sharush! Sa-Par-Mah-Zu Diri La-Magiru Sin Su-La!".

Fotók: LIV Photography & Art (a turné bécsi koncertjéről)