Shock!

Alapvetésként legyen elég ennyi: aki nyári fesztiválokon, matiné időpontban kívánja megtekinteni a belezős halálfém királyát, a Cannibal Corpse-ot, az bármilyen hasonló kaliberű, kegyeleti okokból itt nem részletezendő aljasságra is képes. Bár egy hosszabb utazás után életem talán legelcsigázottabb állapotában talált a hétfő este, egy okból semmiképpen nem lehetett opció az otthon maradás: pontosan itt, pontosan így szerettem volna látni egyszer a death metal mamutjait. Az előadás pedig nemhogy nem okozott csalódást, de minden túlzás nélkül feladta a leckét egy bizonyos kaliforniai csapatnak is a mai napon... Pedig nem történt semmi egyéb, mint hogy legtökéletesebb harci gépezet a lehető legideálisabb klubkörnyezeteben leszállított egy, az erősségeik teljes skáláját felsorakoztató, népművelő jellegű műsort.

Az előzenekari státuszt elnyerő Slytracttől kollektíven elnézést kérünk, a fentiekben nagyjából meg is indokoltam, hogy miért maradtak ki ezúttal annak ellenére, hogy amúgy tényleg érdekelt volna a műsoruk.

Koncertkritikus fiúként egy Cannibal Corpse-koncerten, a kezdésre várva egyrészt vért izzadva reménykedünk benne, hogy az aktuális hangzás a barátunk lesz, másrészt el nem tudjuk képzelni, hogy miként is számolhatunk majd be a kifőzött belekből kotyvasztott esszencia újabb megízleléséről, ha elhagyjuk a pókként futkosós és a láttad-a-kezét jellegű, kötelezően indokolhatatlan fordulatokat. Bárhogy is legyen, ez az este nagyon kellett a szervezetemnek, legutóbbi találkozásunk a Barba Negra Trackben az utóbbiak és a korábban elmondottak miatt egyszerre volt felemelő és kiábrándító is egyben. Ez a zenekar egyszerűen a klubok mélyére való, ahol az izzadságrafting és a teltház (!) minden kínja ellenére nincs más, csak mi és a zene.

Az ötök nyilván percre pontos érkezésekor aztán bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam: meglepődtem. Őszintén szólva nem tudom, de nem is különösebben érdekel, hogy áll mostanában a Pat O'Brien-sztori, ami a maga egyszerre szánalmasan profán és szürreális mivoltában elhozta annak a lehetőségét, hogy újfent hazai színpadon csodálhassuk meg a produceri minőségében egy ideje hatodik kannibálként is elhíresült Erik Rutant. A meglepetés nem is igazából ennek a jó előre ismert ténynek volt köszönhető, hanem annak, hogy történtek egyéb cserék is a tagságban. Az ötödik ikszet mostanság behúzó Webster/Mazurkiewicz tengelynek ennyi idősen nyilván akad jobb elfoglaltsága is a klubszínpadok feltúrásánál – őket eléggé váratlanul Geezer Butler és a hirtelen őszbe fordult Serj Tankian helyettesítette. A legnagyobb, számunkra legkedvesebb húzás azonban Sidlovics „Sidi" Gábor felbukkanása volt a rendezői balon, aki a szokásos félmosollyal az arcán, játszi könnyedséggel eregette a riffeket. Komolyan, a faszit a Mi a fasz van? óta nem láttam ilyen szigorúnak, nagyon jól állt neki!

Szerencsére a fronton nem volt változás, Halász György úr 2.0-s kiadása (ami a körméretet illeti) hozta a megszokott, hőn várt figurákat, és bár nem az én tisztem ezt megítélni, de azt gondolom, nála szexibb death metalos nincs ezen a bolygón. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél többet megcsodálhassak Erik Rutan művészetéből, és a tökéleteshez közelítő megszólalás is segített abban, hogy már alig öt perc után az államat szedegettem fel a padlóról. A Minőségi Csere definíciója itt és most megszületett, talán legyen is elég ennyi, hősünk a szólók és a ritmusjáték frontján is csaknem überelhetetlent alkotott. A setlist ekként már szinte mindegy is lehetne, a sarokpontokat úgyis ismeri mindenki, ahogy azt is borítékolni lehetett, hogy a legutóbbi lemezről több tétel is előkerül. Végül úgy alakult, hogy tíznél is több albumot idéztek meg a tekintélyes diszkográfiából legalább egy-egy nóta erejéig, és akinek ennyi sem elég, az tényleg reménytelen eset. Engem a Scourge Of Ironnal kentek végleg kenyérre, ha ez számít.

Nem mondhatok egyebet, mint hogy A Tökéletes Death Metal koncertet láthattuk mintegy 80 (!!!) percben, ami egyfelől remek hír a tábor (plusz az említett zenészek rajongói) számára, és lesújtó konzekvencia a folyton megújuló felállású trónkövetelői kör irányába. Petőfi szavaival élve: „Oh szerelem, te óriási láng! / Ki a világot gyújtod reánk / Aztán ellobbansz... tán egy perc alatt / S örök sötétség és hideg hamvad marad."