Shock!

Habár már februárban járunk, és ha lassan is, de egyre biztosabban kezd beindulni 2019, azért érdemes egy kicsit belekotorni még 2018 langyos tetemébe, mert volt ott egy olyan lemez, ami nagyon is a Shock!-ra kívánkozik, és eddig késtünk vele. Erik Rutan örökké morcos gránitszilárdságú gyermekéről, a komplex és legfőképp brutális death metal egyik bicepszéről, a Hate Eternalről van szó, aminek tavaly jelent meg a hetedik sorlemeze. És bizony ezúttal sem kellett csalódnunk.

Természetesen megjelenésekor még iziben tettem is egy próbát az Upon Desolate Sand-szel, de nálam egy Hate Eternal-anyaghoz idő kell. Roppant sűrűn fonott, masszív death metal ez, amit leginkább egy többtonnás, folyton mozgásban lévő homokdűnéhez lehetne hasonlítani, amely pillanatok alatt elnyeli a hallgatót. A sűrű, apró szemcsés homok égeti és hasogatja az ember bőrét, sodor magával, s csak néha lök a felszínre, egy korty levegő erejéig, aztán visszaránt, és folytatódik tovább a túlélésért folytatott küzdelem. Lehet, hogy ez így elsőre nem tűnik valami kellemes élménynek, és tényleg nem lehet félgőzzel nekimenni egy Hate Eternal-albumnak. Viszont ha kipihenten, mentális erőnk teljében állunk neki, vagy épp olyan kedélyállapotban, amikor képesek lennénk akár egy rózsaszín gemkapoccsal is tömegmészárlást rendezni, egyenesen szomjazzuk majd az Upon Desolate Sands karcoló homokját. Vagy persze az is működhet, ha csak egyszerűen kenyerünk a bivaly, de fifikás death metal.

Kezdjük mindjárt a borítóval. Lehet, hogy említettem már régebben is, de szerintem a metal zsánerei közül a death büszkélkedhet a leglenyűgözőbb lemezborítókkal. Nem azt mondom, akadnak itt pöcegödör-mélységeket ostromló alkotások is, de vessünk csak egy pillantást az album festményére! Rutan mindig is adott a külcsínre, gondoljunk csak az Infernusra, vagy épp a Fury & Flamesre. A nyílvesszőkkel telelőtt férfi, aki keselyűkkel küzd (vagy próbálja megmenteni őket?) a sivatagban (vagy talán az égben?), Szent Sebestyén alakjára emlékeztet, habár kétlem, hogy ez adta volna az ötletet. Viszont Eliran Kantor alkotása ismét nagyon erőteljes, és nemcsak a zene erejét és igényességét, de a lemezre rátelepedő komor, szinte gyászos hangulatot is jól visszaadja.

Az albumon feszülő kilenc dal gyakorlatilag harminchét és fél perces égszakadásként zúdul ránk. Nincs intró vagy egyéb tökölés, de zsákbamacska sem, legalábbis a nyitó The Violent Fury pontosan azt nyújtja, amit a címe sugall. A dal – és úgy általában véve a lemez – intenzitását a Rutantól megszokott tömény, vasfüggönyszerű hangzás és hangszerelés a végletekig fokozza, olyannyira, hogy még egy plusz gitársáv, és már túl sok is lenne a jóból. A Hate Eternal persze eddig sem az egysíkú kalapálásról szólt, és a What Lies Beyonddal a banda vissza is vesz kicsit a tempóból. Azért itt is meg-meglódulnak a lábak és a csuklók, és habár alig háromperces a szerzemény, a merész váltások, kavargó riffek miatt mégis tartalmas. És ez Rutan azon tulajdonsága, amely ha nem is a kezdetektől, de úgy az I, Monarch óta kiemeli őt a death brutális és brutálisabb palettájáról. Érti és érzi a dalszerzés mikéntjét, soha nem elégszik meg pusztán a nyers erővel és sebességgel.

A Hate Eternal másik fontos védjegye, a disszonancia is a helyén van. Rutan témái és sajátos húrpusztításai egészen beteges hangulatot adnak a zenének, mintha a klasszikus Morbid Angel olvadna össze a vérszomjas Cannibal Corpse-szal, hogy így rontsanak neki az atonalitás királyának is bátran nevezhető Immolationnek, s ebből az apokaliptikus erejű összecsapásból olyan szerzemények születnek végül, mint például a Portal Of Myriad. Aztán ott vannak az olyan balhorgok is, mint a Nothingness Of Being, ahol meg oly kitartással marcangolnak a gitártémák, mint egy falkányi kiéhezett farkas az elejtett prédát. A címadó talán a lemez leghangulatosabb tétele, a veretes Nile-riff nagyon jól áll a csapatnak, majd ez a dal folyik át a záró For Whom We Have Lost robusztus melankóliájába.

Tehát minden szép és jó a Hate Eternal háza táján. Megint kilöktek magukból egy izmos anyagot, ami megint bivalyul szól, viszont ha egy negatívumot mégis ki kellene emelnem, akkor az a kiismerhetőség erősödése. Lemezről-lemezre érett be ez a folyamat a zenekarnál, ami az Infernusnál szilárdult meg. A probléma, hogy ez egyszerre áldás és átok is. A Hate Eternal elmondhatja magáról, hogy van saját arca, saját hangja, vagyis stílusa, ami nem sok zenekarnak jön össze. Viszont ha egyszer kialakult ez a karakter, könnyen megcsontosodhat, és az adott banda onnantól fogva képtelenné válik a megújulásra, majd jön az önismétlés. Ugyan Rutanék is eljutottak e betokosodás végső fázisába, de szerencsére még a folyamat elején vannak ahhoz, hogy a következő albumon felfrissítsék zenei gondolkodásukat.