Shock!

Negyven év nem kispálya, nemzetközi vizeken is nagy dolog egy ilyen léptékű karrier, nemhogy a magyar könnyűzenében. Talán egy kezemen össze tudnám számolni, hány formáció akad itthon, aki megérte ezt a kort, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a Pál Utcai Fiúk esetében tulajdonképpen szünet nélkül ment végig ez a négy évtized. Voltak nehezebb idők, volt aranykor, újraszerveződés is, de a PUF még mindig velünk van. Tíz évnél a Budapest Sportcsarnokban játszott a zenekar, a húszéves jubileumra a Petőfi Csarnok telt meg, harmincnál, harmincötnél már parkoztak, és most, a negyven évnél is ez a bravúr jött össze, ha nem is tényleges sold outtal, de bődület sok emberrel. Komolyan rá is fordultak az eseményre, holott – gondolhatná az egyszerű ember – az ilyesmi akár önnfenttartó módon is eladja magát. A zenekar ugyanis önazonos, hiába, hogy ennyi év alatt változik a világ, és változnak ők is.

Tulajdonképpen nem sokban más egy ilyen esemény, mint egy bármikori Pál Utcai Fiúk-koncert, és ez sokat elmond a zenekar őszinte hozzáállásáról – egyedül a lépték jóval nagyobb, és persze a tény, hogy belengi ilyenkor egyfajta különlegesség-érzet, végtére negyven év csak negyven év. Lecsó pedig ennyi év alatt bőven megtanult idomulni a nagy színpadhoz is, ez a koncert (a vendégeket leszámítva kábé) ugyanolyan lelkülettel bírt, mintha csak a sarki pinceklubban lettünk volna, kétszáz ember előtt. Kevesek erénye ez.

A kezdés előtt a közönségen keresztül felvonuló rezesbandát, mint amolyan intro-akciót első blikkre nem nagyon tudtam hova tenni (később, a Partizán / Bella Ciao kapcsán a színpadon már jobban kaptak létjogosultságot), a buli ezen túl minden cicoma nélkül, a maga természetességében indult az Utolsó évvel (és csak másodikként az Első dallal), és vitt, sodort is a végéig. Valóban kitettek magukért (értünk): két és egynegyed órában, huszonhat dalban fésülték végig a karriert, különlegességet, kuriózumot is megvillantva, azzal együtt is, hogy az egyes korszakok/lemezek felé billenő arányszámok jósolhatók voltak.

A vendégek ilyen alkalommal szinte papírforma szerűek: régi tagokon túl (Eőry Tamás szaxofonon, Zelenák Tibor pedig a dobok mögött bukkant fel pár dal erejéig) Müller Péter kapott meghívást, bár az ő szereplése számomra inkább szimbolikus jelentőségű, őszintén szólva sokat nem tudott hozzátenni a vele előadott Az Idegenhez, ittléte mégis, a PUF-ra oly nagy hatást gyakorolt korai dolgai miatt létjogosult volt. Nem úgy Péterfy Bori, aki ellenpólusként a korai évek punkjait, Nina Hagent, vagy Wendy O′ Williamset megszégyenítő erejű, fékevesztett előadásmódjával gyakorlatilag exponenciálisan növelte a vele előadott Szajha erejét. Maga a dal sem bútordarab: a demós korszakból exhumálandó, jellemzően a Partizánt szokás követelni a zenekaron (hogy aztán a köz nyomásának eleget téve néha megadják magukat), a Szajha ugyanúgy e korai évek utolsó mohikánja. Különlegessége okán és nem kevéssé Bori miatt, számomra ez volt a buli egyik csúcspontja. Kispál András is felbukkant még a Másnapban, az ő szereplése a Lecsóval való régre nyúló kollaborációknak köszönhetően nem volt talán meglepő, az már inkább, ahogy A következő buszon című Kispál-dal szólóját is hozzámashupolta a dalhoz – egyébként remekül. (Hasonló saját nótás „beledolgozás" egyébként szintén volt mind Bori, mind Müller részéről.) A koronaékszert mégis a basszer Varga Laca kisfiára osztanám, aki az Angyal szólóját kapta meg furulyán, és annak ellenére, hogy tán még tízéves sincs, különösebben nem tűnt megszeppentnek.

Ha arányaiban akarnánk felboncolni a huszonhat dalos szettet, nyilván a klasszikus albumok vezetnek, legtöbb dal a Bálról meg a Ha jön az Álomról hangzott el, amit azonban Lecsó a pár héttel ezelőtti interjúnkban is fejtegetett, igaz: itt nincs múltból élés. A Legelő vagy az Igazán ez minden egyenesen nagyobb lélekszámmal kapott teret, mint a Szerelemharc vagy a Nagy rohanás. A két nemrégiben publikált friss dal is elhangzott, mutatva, hogy a negyven év még bőven nem a vége – a Spleen ezek közül már elsőre is működött nálam, a Köszi a halakat! még szokogatom, utóbbinak egyébként aznap este volt az ősbemutatója. Talán a Ha jön az élet egy szem Angyalra való redukálása miatt támadt csak hiányérzetem. Ó, és el ne feledjem, az Ilyen egy férfi lemezverzióhoz képest kibővített, Lecsó és Anikó váltott énekével előadott változatát szinte biztosra vettem, ennek hiánya is fájó. (Itt lett volna az alkalom, hogy ilyen formában is lemezre kerüljön, ha tényleg lesz kiadvány, de tudom, tudom, mindent nem lehet.) Ha további csúcspontokat is keresnénk, a Csak úgy csinál a szárazon a közönség énekelte részeivel instant libabőr, számomra a Félek is az volt, a Bál pedig ultimatív módon örömünneppel zárta az egész estét.

Bízom benne, hogy az őszre ígért öt-hat új dal kapcsán érdemben is ráfekszenek az alkotói folyamatra, és jövőre egy új PUF-lemezzel fordulhatunk rá a következő tíz-húsz évre. Addig meg koncertlemezt ide, légyszi!

Fotó: Polgár Péter