Shock!

Jól jelzi, mekkora igény van itthon is a Powerwolfhoz hosonló húzónévnek koncertjeire/turnéira, másképp megközelítve, hogy mekkora űr is tátongott a lehetséges helyszínek befogadóképességét illetően a hazai porondon, hogy a 3500 főre, azaz a régi Prielle Kornélia úti beltéri Barba Negra kábé kétszeresére kalibrált új klubba is elővételben teltházas lett ez a rendezvény, és csak a Ticketswapen több százan kerestek jegyet még a koncert előtti napokban is. Persze ez is egy sokat tolódott turné volt, a „covid-áldozatok" egyik utolsó mohikánja, ami végül csak megvalósult, és rendben elért hozzánk is.

Az estét indító osztrák Warkings a mostanában jól futó heroikusabb, misztikus true metal irány tökéletes másodágú leképezése, a tematikához kitalált körítéssel. Ami ebben a műfaji szegmensben működőképes, nagyjából össze is ollózták, így azt állítani, hogy az egyéniség dobta volna fel a koncertjüket, enyhe túlzás volna, ugyanakkor roppant szórakoztató volt az egész. Egyfelől a daloknak köszönhetően, lévén, aki ennek a vonulatnak az elkötelezettje, a másodvonallal is könnyen szót érthet, másfelől itt egy potenciális publikumnak játszhattak, mi több, elöl láthatóan volt saját közönségük is, aki már ismerősükként érkezett, még ha nem is feltétlen csak miattuk.

Körítés tekintetében itt aztán van vegyesvágott – „a név kötelez″-alapon olyan karaktereket hoztak a színpadra, akik a történelem során a háborúkkal emblematikusan társíthatók: egy római légiós centurió, egy spártai harcos (magamban fogadtam, hány dalig lehet egy ilyen szűk sisakban dobolni, de a jelek szerint kibírható), egy viking harcos a maga tetovált, varkocsos valójában, és egy keresztes lovag – természetesen mind teljes harci díszben. Mindehhez társult a csapat segítője/technikusa/valakije, aki a Destruction Mad Butchere után szabadon kábé crazy mészárosnak öltözve jött be némi intro-levezénylésre (meg később is egyszer, amikor a show kívánta). A csapat nagy kincse Georg Neuhauser, aki szerepének megfelelően itt a Tribune néven fut, egyébként pedig a Serenityből lehet ismerős. Kivételesen jó torka van, nélküle az egész sokkal középszerűbb lehetett volna, dalok ide vagy oda.

Az utóbbi albumnál csatlakozott a produkcióhoz a török származású énekesnő, Secil Sen, aki az albumon a legendabeli Artúr király nővérét, a gonosz Morgana LeFayt személyesítette meg (megelevenítve a lemezborítón szereplő énjét), az ő szerepe értelemszerűen a hozzátett a produkcióhoz, és úgy is négy dalban kapott szerepet, hogy a buli előtt épp csak pár nappal kijött friss anyagról csak egy tétel került kalapba. Amolyan harcos dívaként állt ki a deszkákra, teátrális módon elhörögve a részeit, ezekért a részekért ő felelt, és a jelek szerint beilleszthető a képbe, szóval tulajdonképp tényleg egy sikeres akció volt ez. Ezen a turnén csak profitálhattak (ha nem is feltétlen anyagi értelemben), és bár nem rohantam azonnal a merchhöz CD-t venni, tény, hogy egy pillanatig nem unatkoztam.

A Dragonforce már más ligát képviselt, nekik nyilván egy erős alapjuk van már. Ezúttal az Extreme Power Metal lemez vizuális koncepciójához igazított játékgépes körítés képezte a színpadképet (e körítés kapcsán ösztönösen valahogy mindig a hazai Divided jut eszembe, bár zeneileg egyáltalán nincs kapocs, maximum a közös gyerekkori érdeklődés ugye). A két oldalra kipakolt gigantikus játékgépek tényleg jópofák voltak, főleg, hogy a tetejük amolyan emelvényként is szolgált (hátulról, lépcsőn lehetett feljutni rájuk), ezt pedig ki is használták, a Herman Li / Sam Totman gitárospáros különös előszeretettel szívta a magaslati levegőt, de a mostani turnéval debütáló basszerlány, Alicia Vigil is fel-felosont néha. A dobemelvény és ezek közé két oldalt egy-egy színpadi kivetítő is helyet kapott, ami mindkettő klasszik régivágású tévéképernyőt formázott, visszamutatva ezzel is az alacsony felbontású old school videójátékok korába. Mind ezeken, mint a játékgépek kivetítőin a dalokoz igazított demóanyagok futottak. Az egyetlen zavaró tényezőt talán az jelentette, hogy a két kivetítő nagysága és vad és erős-világos színeivel néha picit számomra zavaróan hatott. (De ez személyes nyomor, átugorható).

A dalhosszokat tekintve csak hét nóta fért a programba, azt viszont öt lemezről csípték össze. A játékukban nyilván nem volt hiba, tulajdonképp kifejezetten felszabadultnak tűntek, ami érthető is, lévén a covid beütése óta ez volt az első turnéjuk, e tekintetben tehát ők tényleg most szabadultak, ez érződött is. Amúgy sem egy búslakodós cucc ez, most meg tényleg egymásra vigyorgós, fülig érő szájjal játszós mutatvány volt elejétől végéig, különösen igaz ez a zenei agyra, a gitármágus Hermanre. Totmanben bujkált egyfajta természetes flemgmaság, de a keze neki is hihetetlen mód jó, és hát ilyen lazultsággal letekerni ilyen sok szélvészgyors meg technikás dalt/szólót mindig ámulatba ejtő. És hát ők aztán, kerül-fordul, tényleg szeretnek ész nélkül szaladni. A Titanic klasszik betétdalának felturbózott, dragonforce-osított verziója is kalapba került a buli végén, a záró pedig az ő kis ultimatív slágerük, a Through The Fire And Flames lett. Remekül szóltak egyébként, ahogy a Warkings is, ezen a ponton már érezhető volt, hogy e téren az estével nem igen lesz gond.

A Powerwolf óriásit ment megalakulása óta, különösképp az utóbbi hat-nyolc évben, senki ember meg nem jósolta volna, hogy valaha ekkorára nőnek majd. Ez itt már tényleg nem csak egy koncert volt, inkább egy elejétől végéig precízen megtervezett és kivitelezett előadás, szinte egy koncertbe oldott színházi élmény – leszámítva persze, hogy nem a statiszták és szereplők sokasága adta az extrákat. A teátrális, fáklyás bevonulástól kezdve a záró mozzanatokig mindent alaposan kitaláltak, egyes dalok stratégiai pontjain adott, kinek hol van jelenése, hogy tényleg hatásos legyen. Látszólag ebbe nem sok sponteanitás fér bele, pedig amúgy van szabadságuk, Falk-Maria Schlegel például alig hiszem, hogy mindig pakkra ugyanúgy, ugyanazt mutatja be közönség-hergelésként, a Greywolfok is spontán váltják egymást a színpad két oldalán (egy ízben most is adódott, hogy majdnem „összeütköztek", de egy összemosolygás után másikuk már vágtázott is át az üresen maradt oldalra). Rutinból megy már ez, görcsmentesen. Attila Dorn már akkor is remek frontember volt, amikor teljesen ismeretlenül csak álmodoztak a kitörésről, ma konkrétan a tenyeréből eteti a közönségét. Bármit kitalál, bármit mond, az csinálják, követik, ha kell, helyben ugrálnak, utána ismételnek bármit, ráadásul egészséges, jó humorú arc, így bár nyilván akadnak estéről-estére visszatérő mozzanatok, az egésznek totál kötetlen és oldott a hangulata. Az egészséges önbizalom is maximálisan a teljes egész előnyére teljesít.

Azt is örömmel nyugtáztam, hogy kitaláltak a sok turnén keresztül ellőtt gegek ismétléséből, még ahol meg is maradt valamennyire ezekből (például a „hu!" – „ha!" „versenynél" a Werewolves Of Armenia előtt), azon is tudtak egyet csavarintani, szóval tényleg le a kalappal. Mindez a belbecs (és a nótákról még nem is szóltam), ehhez társult a külcsín, a látvány. Jelenkori erejükhöz és népszerűségükhöz mérten a látványos színpadkép, a romos katedrálist formázó épület, Falk-Maria Tuomas Holopainent idézően látványos billentyűállványa, a háttérvászon helyét elfoglaló katedrálisablak, amely kivetítőként funkcionált a dalokhoz igazított/készített grandiózus festményekkel, amelyek szinte „éltek" is, néha kvázi 3D üzemmódban, néha meg úgy, mintha egy zászlót lengetne a szél – roppant hatásos volt. Mindezt erősítette a bőséggel eleresztett pirotechnika. Lángcsóvák tömkelege, tulajdonképp könnyebb lenne felsorolni, hol nem volt semmi az adott dal mögé téve, mint hogy hol igen.

Az internet szerencsére a barátunk, főleg, hogy épp az e sorok írása előtti napon streamelték élőben az aktuális német koncertjüket, pakkra ugyanezzel a show-val. Így meg sem próbálnám felsorolni, mi minden történt, aki lemaradt róla, „pótolhat". Kiemelném viszont a két abszolút favoritomat: az egyik egyértelmű csúcspont a Stossgebet volt, ahol elsőként lőtték el, hogy gyakorlatilag a teljes színpad lángolt, miközben az emelvény tetején Attila mögött egy gigantikus világító kereszt fénye lüktetett, a másik pedig Where The Wild Wolves Have Gone kvázi lírája, ahol hasonló tüzeskedés mellett már Falk-Maria grátisz pianítójának teteje is lángokban állt. Ugyanígy grandiózus pillanat volt, amikor (mintegy A Karib-tenger kalózai után szabadon dizájnolt) komplett orgonát toltak be, amelynek a sípjaiból is lángok lövelltek. Elég nagy a kontraszt azokhoz az időkhöz mérten, amikor a billentyű dizájnja egy papírmasé madár volt mindössze.

Ami a programot illeti, abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy nem kényszerhelyzet a régi közönségkedvencekkel megtölteni a szettjüket. A tizenhét dalból kilenc, azaz több mint a teljes műsor fele az utolsó két albumról származott, és így is pazarul működött az egész. Lehet mondani, hogy mostanra a zenei világuk (ami amúgy sem találta fel a spanyolviaszt, csak ügyesen és okosan hasznosította újra) teljesen homogénné vált, ezzel együtt mégis slágernóták sokaságával vannak tele az újabb lemezek is, és úgy fest, idehaza is vagyunk jó páran, akiket mindezzel bármikor le lehet venni a lábunkról.

Ennek a zenekarnak a karrierjét gyakorlatilag végigkövettem (első ízben még 2005-ben láttam őket Stuttgartban, alig pár hónappal a legelső album megjelenése után), ráadásul hozzánk is rendszeresen eljutnak, így megszámolni sem tudnám hírtelen, hányadik találkozásunk volt – az viszont biztos, hogy sok szempontból mind közül a legjobb. Szórakoztatás felsőfokon!

Fotó: Barba Negra