Shock!

Nem szívesen járok az E-Klubba koncertre, mert emlékeim vegyesek az ott megrendezett eseményekről: volt ugye a legendás Iron Maiden koncert, sosem szólnak igazán jól a bandák és hát mégiscsak egy “főállású” diszkóról van szó, ahol a rockkoncertek kedvéért nem cserélgetik le egy-egy napra a teljes személyzetet és így a “diszkós” attitűd időnként visszaköszön. A koncertszervezők azonban valamiért nem tudnak leszokni a helyről, aminek az okai nyilván abban keresendők, hogy a Wigwam mellett még nem nagyon létezik Pesten (Pecsánál kisebb méretű) épkézláb helyszín rockkoncertekre. A Wigwam sem mindig fenékig tejfel, de mégiscsak rockklub, és legtöbbször a koncertek hangzása is jó. Na mindegy, ez volt, ezt kellett szeretni, elindultunk, megérkeztünk és türelmesen vártunk a sorunkra. Majd ezt követően tovább vártunk. Valamilyen furcsa perverzió folytán ugyanis mind az E, mind a Wigwam esetében előszeretettel szívatják a fizető nézőket a beengedési folyamat elkezdésének elnyújtásával. Kösz, legalább friss levegőn voltunk addig is!

Bejutva rögtön lecsaptak a népek a merchandise pultra és vitték a Rage dupla CD és dupla DVD csomagot, mint a cukrot (én is megvettem a saját promo példányomat, amint sikerül megnézni a monstre anyagot, be is számolok róla, ha valamelyik kolléga meg nem előz), majd nem sokkal később a húrokba csapott a DeadSoul Tribe. Persze eleve ez egy furcsa párosítás, de még mindig jobb, hogy Devonék átruccantak Bécsből, mint ha valami magyar vagy német true metal rettenetet kellett volna végigszenvedni (egy jó hazai bandát, mondjuk Wisdom vagy valami ilyesmi, persze szívesen megnéztem volna harmadiknak). Érdekes, hogy akármennyire is szeretem a Psychotic Waltzot, az utód nekem eddig kimaradt. Talán azért, mert az első lemezükre nem figyeltem és mire észbe kaptam, már meg is jelent a második, mire pedig láttam őket végre élőben (a Threshold előtt), addigra már kész volt a harmadik is. Elég nagy tehát az esély, hogy erről a vonatról már végérvényesen lemaradok, mindazonáltal ha minden héten játszanának, minden héten szívesen megnézném őket. Adott ugye a szinte minden másodpercben varázslatos dallamokat hozó zseniális énekhang; rafinált, őserejű ritmusok egy nagyon ügyes dobos kezei alól; valamint a kései Waltz elborult súlyossága – ez csak jó lehet.

Általánosságban véve kicsit hiányolom a szólókat, azt a keveset, ami volt, Buddy/Devon követte el, és hát ő mégse egy igazi szólógitáros (persze attól még jól nyomta), de valószínűleg kénytelen vagyok/leszek elfogadni, hogy a DST-nél a hangulat a legfontosabb zenei elem. Sajnos kurtán-furcsán ért véget a koncert, mert a hírek szerint a dobos srácnak valami megfeküdte a gyomrát, kiment és nyomott egy csandát, ami után már nem tudott visszajönni. Mi ebből annyit érzékeltünk, hogy hirtelen leáll a dolog, majd Devon pöntyörgött egy kicsit egyedül, nyilván várta, hátha lehet folytatni, de végülis nem lehetett. Nagy kár. (Adel tényleg rosszul lett koncert közben, viszont csak egy dalról maradtunk le a teljes programból. - V.Sz.)

A Rage előtt mindenféle előzeteseket vetítettek, terítékre került a már említett From The Cradle To The Stage című új DVD és Victor Smolski és Mike Terrana új szólóanyagai. Ugyebár mind a turné, mind az új Rage anyag a banda 20 éves fennállását hivatott megünnepelni, ez a hosszú idő (amelyből néhány évet nem a Rage, hanem Avenger néven töltött el a mindenkori csapat) mind Peavy Wagner kitartásának köszönhető: barátunk nyilván egy párszor lecserélte maga körül a brigádot, de élete legjobb húzása volt ezt a mostani felállást összehozni. Én mondjuk csak az utóbbi 10 év Rage lemezeit ismerem, és bár korábban sem éppen fakezű zenészekkel dolgozott Peavy, Smolski és Terrana akkora lendületet adott a patinás névnek, hogy azonnal lekörözte nemhogy saját magát, de a teljes nemzetközi heavy metal színtér legalább felét. A 2000-es évek Rage-énél tényleg kevés gyilkosabb banda van manapság, és minthogy előzenekari státuszban erről már kétszer is meggyőződhettünk itthon, itt volt az ideje, hogy főzenekarként is megmutassák, hogyan is kell a metalt játszani. Hát, valahogy így!

Akármennyire is féltem az E-Klub hangzásától, sikerült egy ütős megszólalást belőni (már a DST is jól szólt), úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy 100%-osan megtapasztaljuk a “Rage erejét”, ahogy az intro felkonferálása is mondta. Mivel a jubileumi turnén különleges műsorral utaznak Peavy-ék, nyilván többször variálták a setlistet meg a sorrendet, úgyhogy kissé meglepő nyitás volt az amúgy ráadásnóta Don’t Fear The Winter, de azért nagyon ütősre sikeredett. Természetesen nem fért bele a CD és DVD több, mint 2 órás teljes repertoárja, de azért jócskán sikerült szemezgetni az ünnepi műsorból. A Prayers Of Steel című ős-Avenger nóta hallatára világossá vált számomra, hogy a Rage-nek az égvilágon semmi köze nincs és soha nem is volt a kínos germán sörmetal produkciókhoz. Peavyéknél ugyanis mindig rendkívül fontosnak számított a riffes, power metalos megközelítés. Ez már akkor gyanús volt, amikor a korábbi fellépések hatására a 94-es, Gamma Ray-jel és Conceptionnel közös Power Of Metal koncertlemezt meghallgattam, hiszen bármennyire figyeltem, sehol nem hallottam a sörmetalos kapkodást a Rage számokban. Töretlen, egyenes és logikus tehát az e fejlődés, amelynek csúcspontjaként a mai stílusához eljutott a banda, de nyilván a második számú, klipes-dokumentumfilmes DVD fog erről többet mesélni, én maradnék inkább a koncertnél. Mike Terrana például olyan dobszólót vágott itt le, hogy azzal még a tavaly és tavalyelőtt látottakat is megfejelte: egyszerűen döbbenetes, mennyire a dobok embere ez a pali! Komolyan mondom, képes lett volna az egész koncertet végigdobszólózni, én meg képes lettem volna végignézni. De emellett is mindig jutott hely és idő egy-egy ötletes díszítésre, pörgetésre a nóták közben is, egyszóval maga a dobolás is élményszámba ment.

Nemkülönben a gitározás: Smolski fantasztikusan ötvöz mindent, ami jó a rock/metal gitározásban és még azon is túl, mindezt pedig úgy teszi, ahogy senki más – teljesen egyéni! Nem lehet malmsteenizmussal, vaizmussal, schenkerizmussal, blackmoreizmussal, semmiféle gitáros-izmussal vádolni, az egyetlen irányzat, amit követ, az a smolskiizmus. Riffel, ríkatja a gitárt, virgázik, klasszikus zenét kever bele, egyszerűen mindent tud a hathúrosról, mindezt pedig olyan alázattal teszi, hogy a dalok nincsenek “szétgitározva”, viszont, ha nem lennének bennük, ma már hiányoznának belőlük a jellegzetes Smolski-figurák. Ilyen zenészek mellett Peavy nyilván nem egyéni hangszeres teljesítménye miatt kell, hogy említésre kerüljön (bár szó az ő basszusgitározása kapcsán sem érheti a ház elejét), hanem sokkal inkább az összefogó-összetartó tevékenység révén.

A hangját lehet szeretni vagy nem szeretni, szerintem tök jó, egyedi orgánuma van, líraihoz nem annyira jó (volt egy akusztikus lassú nóta, amiben full hamis volt – hálistennek nyoma sincs e nótának a koncertanyagon!), de a riffes-speedes-poweres-egyéb Rage klasszikusokhoz tökéletes. Arról meg nem is beszélve, hogy a legmostohább 90-es években is életben tartotta a Rage nevet, ráadásul nem is sikertelenül, kompromisszum-mentes zenével és ráadásul akkor indított el egy projektet szimfonikus zenekarral, amikor a Metallica még nem is álmodott ilyesmiről (épp a Load-borítós sminkjeikkel lehettek leginkább elfoglalva), illetve a mai szimfonikus metalnak nevezett bandák nagy része is inkább csak a garázsban csörömpölt még. Hiteles volt és az is maradt tehát a pali és szerencsére már maga is rájött, hogy kopaszodás esetének fennforgásakor a legcélszerűbb megválni a hosszú sérótól.

Az év immár sokadik legjobbját láthattuk tehát ezen a késő őszi estén, ez kétségtelen. A Rage mint zenekar valószínűleg pihenni fog egyet 2005-ben (gondolom, rá kell készülni a következő 20 évre), úgyhogy addig is tessék a From The Cradle To The Stage gyűjteménnyel múlatni az időt – esetleg alkalomadtán a Smolski és Terrana szólólemezekkel, amelyekre nekem is igencsak fáj a fogam a koncert előtt vetített előzetesek alapján…

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Deadsoul Tribe
Rage