Ha jól számolom, ez volt a negyedik alkalom az utóbbi négy évben, hogy Rage koncerten voltam, ebből kettő előzenekaros fellépés volt (Primal Fear, Helloween), kettőt pedig főzenekarként nyomott a trió. Ha tavaly odaértünk volna a Masters Of Rock fesztiválra a cseheknél, akkor meglenne az öt és pezsgőt is bonthatnánk. Valamennyire tehát meg kellett gondolni, érdemes-e kimenni, hiszen nagyon jól lehetett tudni, mi várható. Nos, végülis pont ezért mentem el: Peaveyék ugyanis zseniálisak élőben, tehát egyszerűen meg kell őket nézni, amikor csak lehet – nem bántam meg ezúttal sem!
A Freedom Callt öt évvel ezelőtt láttam a Hammerfall (és a Virgin Steele) előtt, nagyon szimpatikusak, lelkesek voltak, jól zenéltek. Lemezt mondjuk sem akkor, sem most nem akartam volna meghallgatni tőlük, azt pedig külön nem értem, hogy a Gamma Ray dobos Dan Zimmermann szólóprojektként miért egy kiköpött Gamma Ray-klónbandát hozott össze? Nem hiszem, hogy a Freedom Call lenne az anyabandában meg nem valósítható ötleteinek gyűjtőhelye, hacsak nem azoké, amelyek nem elég jók ahhoz, hogy átmenjenek Kai Hansen szűrőjén. Szóval, ez afféle “olyan-mintha” zene, amelyből egy óra azért picit sok volt, de meg kell hagyni, volt néhány kiváló téma és zenélni sem felejtettek el a németek 2001 óta. Az énekes-gitáros srác mondjuk kicsit küszködött a magas hangokkal, de a középtartományokban igen meggyőző volt a teljesítménye. Amúgy a Gamma Ray-kapcsolatot erősíti az is, hogy ugyanaz a srác billentyűzött, mint aki Hansenéknál tavaly, állítólag ez a finn srác egy Gamma Ray tribute banda tagja otthon, hát igen, tribute-nek ez a produkció is elment. Újabb öt év múlva remélem, látom még a csapatot – fél évtizedenként ennyi pont elég belőlük.
A Rage-ből viszont sosem elég, legalábbis bárki erre következtethet abból, amit fentebb írtam. Így is van: újfent hatalmasat zenélt a trió! Bár az új lemezt nem tudtam a koncert előtt meghallgatni, ma már bánom ott, és akkor elejtett véleményemet, miszerint nem volt túlzottan meggyőző a nyitó, új számokból álló egyvelegféle. A Speak Of The Dead album ugyanis nemes egyszerűséggel vadállat és azt kell, mondjam, hogy a Rage ezzel az anyaggal hatalmasat lépett megint előre. Míg a Soundchaser nem hozott semmi újat a Unityhez képest, “csak” egy fantasztikus dalgyűjtemény volt ugyanabban a stílusban, addig ez az anyag megint tele van teljesen új dolgokkal. Gondolok itt elsősorban a Lingua Mortis szvitre, amelyet az ígéreteknek megfelelően egy az egyben elnyomott a csapat és letaglózott vele a koncerten, majd ugyanez történt másnap is, amikor végülis meghallgattam az albumot. Mert ugye bár a Rage élen járt a heavy metal és a szimfonikus zene összeházasításában, ma már az ilyesmi szinte mindennapos dolog a kemény zenék világában. Mégis, ezzel a szvittel megint sikerült egy új mércét felállítani ebben a stílusban – egyszerűen fantasztikus alkotás! És hiába samplerekkel nyomták, nem hiányzott semmi az élő verzióból sem.
Setlistet sajnos nem tudok írni, mert kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy azt jegyezzem meg, mit játszanak, sokkal inkább megragadt bennem, ahogy azt tették: ez a trió a színpadon általában az együttzenélés magasiskoláját képviseli, szorosabb értelemben vett heavy metalt ennél lazábban, feelingesebben, egyszersmind feszesebben nem lehet játszani. Lehet nem szeretni a Rage zenéjét (netán unalmasnak találni, mint legutóbb tették a Dead Soul Tribe koncertje után hazaindult főszerkesztőink, hehe), de erre a színpadi teljesítményre a legszkeptikusabb metal-ellenes arcok sem mondhatnak egy rossz szót sem. Az is nagyon jó, hogy megjátszás, cikis/felesleges külsőségektől teljesen mentes a banda, ez pedig még emberibbé teszi az összképet.
Amúgy sem nagyon jellemzőek Rage-ékre az allűrök: Victor Smolski a koncert előtt már a merchandise pultnál dedikált, de a buli után sem telt el sok idő és megint kint volt (ld. a sztárfotó rovatot); Mike Terrana pedig még pakolás közben is autogramot osztott, sőt, az akkor már kezdődő rockdiszkó zenéjére is meg-megmozdult. Full idióta ez a faszi persze még mindig meg ez a szöveg is mekkora, hogy “the sexiest drummer in the world”. Hehe, hát, biztos úgy van, nekem a Vixen, a Phantom Blue vagy a Drain dobosai valahogy jobban tetszettek, de ez már egyéni ízlés kérdése. A próbaterem mellett mindenesetre valószínűleg a konditeremben tölti a legtöbb időt, igaz, amit a dobok mögött művel, az tíz konditeremmel is felér. Akárhogy is, ez a koncert volt az idei szezon igazi nyitása, számomra pedig (a Speak Of The Dead lemezzel együtt) az év eddig első nagy durranása. Sőt, ha minden igaz, még “Csebe” is összefutunk majd a Masters Of Rock feszten, úgy legyen!
