Shock!

Szóval tehát nagyon jó, hogy ismét van klubélet, és hogy a két ünnep között számos koncert közül választhattak azok, akik ki akartak szakadni a tetőző bejglikóma szeretve ölelő, de fojtogató karjaiból. Thrashbarátok számára természetesen nem volt kérdés, hová visz az út ezen az estén, hiszen a Remorse sokadik feltámadása végre egy (általunk is igen kedvelt) új lemezben öltött testet, és ők ugye a pre-covid érában sem nagyon kényeztették a fővárost fellépéseikkel. Az pedig szinte már evidens, sőt, elvárható-elvárandó volt, hogy ehhez a lemezbemutatóhoz az Archaic csatlakozzék. (Mivel számomra munkanap volt, így sajnos a nyitó Mytráról lemaradtunk.)

Időnként előfordul, hogy mi, akik írjuk a Shock!-ot, jogosan kapunk fejmosást szerkesztőnktől, hogy nem olvassuk magunkat kellő alapossággal, így fordulhatott elő: valamiért kevésbé rögzült bennem, hogy Jósa Tamás kiszállt az utóbbi években szépen felpörgetett gépezetből, és a helyére nem is keresett senkit a zenekar. Ez egyrészt kár, mert egy valóban jó énekes mindig változatosabbá teheti a thrasht, másrészt viszont ez a szikárabb zenei világ nem is feltétlenül igényli ezt. Azzal pedig, amire énekileg feltétlenül szükség van, a korábban leginkább csordavokálozó Erdélyi Peti is elbír. Nemsokára teljes lemezen is meghallgathatjuk, mire megy egyedül – bevallom, voltak fenntartásaim, mert (általam hallott korábbi próbálkozásai alapján) tiszta szólóénekhez ő egyértelműen kevés, de itt most kiderült, hogy a durvább témákban kellően erős a hangja, és bírja is végig. Ennek alapján pedig mindenképp érdemes bizalmat szavazni nekik. Mivel pedig tudomásom szerint Tamás továbbra is a csapat körül sertepertél, később is bármikor felbukkanhat. Nem szólt túl jól a koncert, de tökéletesen sikerült felpezsdíteni a levegőt.

Persze a Remorse akkor is tud hangulatot csinálni, ha előtte teljes a letargia. Elvégre több mint harminc év rutin van Oláh Zsolti mögött, biztos tehát a hangszerkezelés, és a színpadmesterkedés mikéntjét sem kell neki elmagyarázni. Mindig van egy jó sztori, egy kikacsintás, karizmából is akad, és persze a törzsközönség mindenkori jelenléte is eleve megágyaz annak, hogy a nem túl gyakori Remorse-bulik mindig szórakoztatóak legyenek. Béna dolog volt részünkről éppen a kezdésről lemaradni, még ha italvásárlás volt is az apropó, mert a Zúzzad az ércet kétségtelenül a hazai thrash-történelem egyik legütősebb lemez- és koncertnyitódala. (A Kohó-koncepció eleve zseniális, és érdekes kontrasztot képez, hogy társadalmi-történelmi hátteret tekintve a csapat inkább a német kollégákkal lehetne rokonítható, zeneileg viszont mindig is az amerikai vonal dominált.)

Persze a folyatásban kárpótolhattuk magunkat a többi klasszikussal, és bizony itt már bitang jól meg is dörrent a cucc. A műsort egy ekkora életművel rendelkező bandánál mindig nehéz összeállítani, sőt, ezen nehézségek feloldásának érdekében Zsolti tulajdonképpen két Remorse-ot is visz, egyet az aktuális csapattal, illetve létezik egy Old formáció is, ami csak a régi dolgokat tolja. Mindazonáltal itt is belefért egy kis In Versio-korszakos múltidézés, és ezeket a komplexebb-dallamosabb jelleg miatt talán a Flotsamhez hasonlítható zenéiket is mindig jó élőben hallani (meg amúgy ilyenkor mindig playlistbe is kerülnek ezek nálam, és mindig eszembe jut, hogy már a maga idejében is baromira tetszett az a debütanyag, mert annyira nem volt tipikusan magyarmetál).

Persze nyilván a D.Ü.H. meg a Harc! az igazi magnum opusok, de a bő órás műsoridő így is jó keresztmetszetét adta a három évtizednek, ami persze valójában inkább kettő, hiszen becsúszott azért tizenkét év lemezmentes év is, de tényleg annyi jó daluk van, hogy simán lehetne háromórás bulikat is tolni. Ez persze, mivel még mindig thrashről van szó, mind a zenekart, mind a hallhatóságot lefárasztaná (tényleg érdekes lesz majd, amikor ez a műfaj is eléri azt a kort, amit a régi nagy rockbandák, ülős koncertek lesznek itt is?), szóval bőven elég volt ez így. Soha rosszabb évzárást!

Fotó: Powerground Management