Kedvenc vérthrashereink már vagy húsz éve nyomatják rendületlenül, élükön Oláh Zsolti kapitánnyal, a D.Ü.H. pedig már meg sem tudom mondani, hányadik kiadványuk, de az biztos, hogy messze a legjobb, amit volt szerencsém hallani tőlük.
Mely összetevők szükségeltetnek egy alapvetően tradicionális thrash koronghoz? Zsolti pontosan tudja! Először is nem árt egy akusztikus felvezető intró, majdan zúzós, ámde fogós és megjegyezhető témákat felvonultató dalok, erőteljes, de dallamokra is képes énekhang, társadalomkritikus szövegek, végül, de nem utolsósorban fifikás riffelés és technikás szólók.
A lemezt egy roppant finom, kétperces akusztikus szösszenet indítja, melyben mintha a Testament nyugisabb pillanatai vegyülnének Jeff Waters hasonló dolgaival, első pont tehát kipipálva! Később aztán sorjáznak a gyilok dalok, a többi összetevővel sincs fikarcnyi gond. A Nem adom fel egy gyorsabb dal, az Ég veled pedig középtempós darab, remek bevezető témával, és azonnal ható refrénnel. Sajnos a lemez egyetlen gyengéje itt ki is ütközik, nevezetesen a hangzás lehetne picivel jobb. Ezekhez a dalokhoz egy igazán harapós, pengeéles gitársound kellene, ami nem mondom, hogy teljesen hibádzik is, mindenesetre kissé csiszoltabb hangzás elkélt volna. Maguk a dalok viszont elsőrangúak, tökös riffek, és remek váltott szólók hallhatóak, így a hangzásbéli hiányosságokon hamar túlteszi magát az ember. Ebben segítenek az olyan remek gitártémák, mint ami a Meg van írvában hallható, a Jég tika-tikája vagy a bevezető Sepu-hangulatot exodusos gitárvijjogtatással felváltó Ébredj, melynek refrénje alatt ráadásul Kámus végig nyomatja a duplázót.
A lemezt meghívott cimbik egész garmadája erősíti! Különösen három „vendéges" dal lett kiemelkedő, ezek közül az első az Amikor vége II, amiben BZ-t (After Crying, Wendigo stb.) hallhatjuk danolni. Érdekes, hogy mennyire rá is nyomja bélyegét, hiszen iszonyatosan fülbemászó a végeredmény, sőt, nyugodtan ki merem mondani, annak ellenére is több mint slágeres, hogy a refrén alatt egy tipikus, kissé elcsépelt thrash gitártéma hallható. Fogósságát tekintve akár kistestvére is lehetne a Mindenki fél. A Maradj ember Smicit állítja csatasorba, ráadásul van benne egy jó kis bőgő kiállás is. Kissé himnikus a Harcra fel, igazi ökölrázós, együttüvöltős dal, fasza kis speedeléssel a végén, de az exodusos gitártémákkal operáló Háború is nagyon ott van. A lemezt a Kín zárja, melyben a WMD-s srácok garázdálkodnak, jócskán eltolva a klasszikus Remorse zenei világot a durvább muzsikák irányába.
Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a lemezen hallható gitárjátékra mekkora hatással volt a klasszikus Testament és Exodus, de azt hiszem, ez korántsem baj, sőt! Fenti hatások már önmagukban garanciát jelentenek a minőségre, de összességében is elmondható a lemezről, hogy nagyítóval sem található rajta gyengébb téma. A csapat előző, Harc! című anyagát is igencsak komáltam, a D.Ü.H. viszont köröket ver rá!
