Míg kedden a punkhívek örülhettek, addig a csütörtöki programmal egyértelműen a hardcore-rajongók szívébe igyekeztek belopni magukat a Rockmaraton szervezői. A magam részéről leginkább a Dog Eat Dog pontban hétkor kezdődő buliját vártam, de mint rendesen, aznap is már hatkor kint voltam, hogy megnézzem a Nagyfi testvérek zenekarát.
A Korival felálló Omenhez való hozzáállásom továbbra is eléggé ambivalens, lévén lemezen nem jön be ez a párosítás (ami azért furcsa, mert a Korival készült P. Box-cuccokat szeretem), élőben azonban mindig meggyőznek. Természetesen most is jók voltak, és mindegy, hogy olyan újabb cuccokat vettek elő, mint a Remélem rémálom vagy a Világvége talponálló, vagy épp régi klasszikusokhoz nyúltak, mind remekül működött.
A Dog Eat Dog második – és talán legjobb – lemeze, a Play Games idén ünnepli huszadik évfordulóját, így a banda aktuális turnéján is erre az anyagra koncentrál. Sajnos tavalyi, pesti bulijukat kénytelen voltam kihagyni, mivel épp külföldön tartózkodtam, így talán nekik örültem a legjobban, amikor elkezdtek szivárogni az első hírek a RockMaraton idei fellépőiről. Az, hogy épp kedvenc lemezem jubileumi turnéján láthattam őket, hab volt a tortán, még úgy is, hogy nem volt tökéletes a buli. A Nagyszínpadon már megszokott, gyengécske hangzás őket is jellemezte, ráadásul az is egy szempillantás alatt kiderült, hogy van gyenge pontjuk is, méghozzá a dobos Brandon Finley, aki az egész koncert alatt rendkívül enerváltan játszott. Mikor aztán a buli vége felé a Step Right Innél előrejött rappelni (dobokat felvételről keverték alá), rögtön felpörgött, szóval lehet, hogy jobban járna a csapat, ha szerződtetne egy húzós, feszes ütőst a bulikra, Brandon pedig szövegelhetne a mikrofonba, ha már úgyis annyira élvezi. Így pedig arra sem lenne semmi szükség, hogy a csapat turnémenedzsere is beszálljon néhány nótába vokálozni... Nem mondom, hogy rossz lett volna a srác, de mindenesetre meglepő volt, amikor az emberiség megmentője, azaz az MC John Connor felkonferálta.
Bár nem játszottak túl sokat, a legnagyobb slágerekre így is volt idő (Isms és Rocky a bőgős Dave Neabore énekével, Pull My Finger, Expect The Unexpected satöbbi), és összességében egy végtelenül szimpatikus csapatot láthattunk. Bár a nézőszám nem volt igazán komoly, John és Dave, valamint a szaxofonos csaj, Dada is végigvigyorogta a bulit, azért pedig külön köszönet nekik, hogy a külföldi fellépők közül egyedüliként még dedikálást is tartottak közvetlenül a koncert után. Összességében a program leginkább a nosztalgiára épített, de nálam maximálisan célt is értek vele. Bár az igazi mégis csak egy klubbuli lenne, úgyhogy remélhetőleg nemsokára ismét elnéznek majd errefelé.
Mivel a Dog Eat Dog dedikálása és Smiciék koncertje komoly átfedésben volt egymással, a Moby Dickből sajnos megint csak pár számot láttam, de ahogy a VOLT-on, úgy itt is hasított a produkció. Ráadásul már a nyitó Mennyből az angyal borzasztóan megdörrent, úgyhogy két számmal később fájó szívvel hagytam ott őket.
Valójában csak a 2014-es Hardcore Lives lemezzel csodálkoztam rá a Madballra. Igaz, hogy csak véletlenül futottam beléjük anno, de első hallásra meggyőztek energikus, súlyos, ugyanakkor rendkívül himnikus dalaikkal, így dunaújvárosi fellépésüket már jóelőre türelmetlenül vártam. Csalódnom persze nem kellett, Freddy Cricien vezetésével ugyanis valami eszement energikus koncertet toltak. Míg a két súlyos hangszeres arc, Jorge Guerra bőgős és Brian Daniels gitáros jobbára egy helyben állva bólogattak, addig Freddy kilométereket futott le a színpadon. Ráadásul esetükben a hangzás is kiváló volt, Mike Justian pedig olyan feszesen tette a többiek alá az alapot, hogy a banda szinte precíziós gépezetként aprította egymás után a témákat. A minden ízében perfekt buli tökéletes lezárását az igazi himnusz Doc Marten Stomp jelentette.
Gyakorlatilag amint átértem az Offline Pitbe, már kezdett is a Don Gatto. Rajtuk kívül bárki gyenge lett volna az atom Madball után, Acélos Balázsék azonban szép lassan hazánk egyik legjobb koncertzenekarává nőtték ki magukat, így már meg sem lepődtem azon, hogy csurig megtelt rájuk a sátras színpadok nagyobbikának nézőtere. Egy órát nyomtak a szokásos intenzitással, energiával, meg persze Balázs sajátos koferanszaival (egy kis helyreigazítás az egyik felvezetés kapcsán: elég, ha elmúltatok 14 évesek, lehet dugni, persze nem árt, ha a másik is akarja), és ha volt olyan a színpad előtt, aki először látta őket, azt is tuti, hogy maguk mellé állították ezzel a bulival.
A Don Gatto utolsó pár nótájáról átmentem a Rádió Rock színpadra, ahol az Ossian játszott, mivel kíváncsi voltam, hogy szólalnak meg egy gitárral. Annak ellenére, hogy hozták a szokásos minőséget, számomra ebben a formában kicsit üres volt a sound, azaz én egyértelműen hiányolom azt a bizonyos második gitárt. Ettől függetlenül az Ossian ugyanúgy megtett mindent, hogy rajongói kedvében járjon, ahogy mindig is, és kötve hiszem, hogy a fanok bármelyike is elégedetlen lett volna a teljesítményükkel.
Téglás Zoli szimpatikus srác, jó énekes és remek frontember, az Ignite azonban sosem tudott meggyőzni, pedig számtalanszor összefutottam már velük itt-ott. Ettől függetlenül most is tettem velük egy próbát, de most sem jártam sikerrel. A kifejezetten jó hangzású koncertet persze rajtam kívül figyelő többezres, lelkes tömeg szerencsére nem osztotta véleményemet, és utólag is mindenki dicsérte nekem az új lemezről is bátran szemezgető bulit. Ennek ellenére éjfélkor már a Hammer-színpadon néztem hazánk legkitartóbb underground thrash-csapatát, a Remorse-ot. Az énekes Oláh Zsolti és tesója, a dobos Kámus által vezetett alakulat csaknem harminc éve hősiesen küzd az állandó tagcserékkel, és a magyar underground zord viszonyai közepette is rendre komoly minőséget szállítanak úgy lemezen, mint élőben. Mint kiderült, ezen a koncerten épp tán legjobb anyaguk, a Harc! jubileumát ünnepelték, azaz amellett, hogy eltolták a teljes lemezt (meg egy csomó mást is), régi tagokat is meghívtak némi kis bazseválásra. Bár Zsolti elmondása szerint próbálni nem volt idejük (volt, aki Ausztriából, de olyan is, aki Norvégiából utazott haza kizárólag azért, hogy felléphessen), de ez nem látszott a produkción. Zsoltinak persze lehet, hogy feltűntek az apróbb hibák, de külsősként nekem mindösszesen egyszer szúrt szemet, hogy rosszul lépett be valaki, szóval a lécet abszolút sikerült megugraniuk.
Bár Nick Menza emlékére, és a másnapra meghirdetett Megadeth-buli kapcsán többször is megidézték Dave Mustaine-ék egy-egy emblematikus nótáját, a legnagyobb élményt számomra az olyan saját dalok jelentették, mint az Ember vagy, a Fázom vagy a thrash-himnusz 20/40. Bár nem voltunk túl sokan a koncerten, a bulit figyelő harminc-negyven ember rendesen odatette magát, Zsoltiék pedig szintén kitettek magukért, hiszen még túl is lépték a nekik szánt játékidőt. Ha minden igaz, az arlói Tóparti Rockpartyn is ugyanezt a programot nyomják majd, thrashereknek erősen kihagyhatatlan.
(Folytatjuk, de most már az utolsó résszel.)
Fotó: Rockmaraton
Hozzászólások