A Cherry Bomb a nem igazán ideális körülmények (19.20-as kezdés a korán érkezőknek) ellenére remekül helytállt, és csajos rockzenéjével tutira megnyerte magának a jelenlevőket. Olyan számokkal tették le a névjegyüket, mint a Nice Boys (azaz Girls) Don't Play Rock N'Roll, a Fuck Off And Die vagy a Kickstart My Heart, utóbbit ráadásul elég szépen át is hangszerelték. Külön tetszett, hogy Máté Évi a riffelés és szólózás közben még a headbangelésről sem feledkezett meg, de szemmel láthatóan Mogyoróssy Adrienn énekes is abszolút színpadra termett személyiség. Egy kisebb klubbuli lenne jelenleg az igazán nekik való közeg, remélem, hamarosan egy ilyenen is megleshetem őket.
A New Seed 55 alapból nem az én zenémet játssza, és ahogy elnéztem, sajnos a teremben amúgy sem nyüzsögtek a rockabilly fanatikusok. Pedig ha lettek volna, biztosan örömmel ropják a pörgős számokra, amikből még nekem is lejött, hogy a hangszeresek mennyire ott vannak a szeren. Különösen a dobos srác teljesítménye tetszett. De számomra ezzel együtt is olyan volt a program, mint egy végtelenített kengyelfutó gyalogkakukk verseny: intenzív, de kissé egysíkú.
Imádom a Civet 2008-as Hell Hath No Fury lemezét, mert pokoli jól játsszák a dögös, mocskos, de dallamos punk rockot. Ha jól tudom, Amerikában nem is fut rosszul a szekerük, és bár azt sejtettem, hogy itthon nem feltétlenül rendelkeznek hatalmas rajongótáborral, ilyen fogadtatásra azért nem számítottam. Előzőleg megígértem Liza Graves énekesnek, hogy ott leszek az első sorban, ehhez képest amikor elkezdték, azt kellett látnom, hogy én vagyok egy személyben az első sor... Sőt, a második és a harmadik is. Életemben nem voltam még ilyen koncerten, ezért aztán úgy álltam hozzá, hogy oké, akkor most a Civet játszik nekem egy exkluzív bulit. Gondolom, a lányok (Liza, aki gitározik is, Suzy Homewrecker művésznevű gitáros-vokalista tesója), plusz a basszer és dobos srác is csak lestek, de ettől függetlenül kíméletlenül zúzva elnyomták a kábé 40 perces programot. Ha úgy vesszük, valahol ez az igazi punk rock: hétfő este egy idegen városban ki kell állnod egy maroknyi érdektelen fickó elé, és az arcukba ordítanod, hogy „You're a mean son of a bitch!". A csapat szépen keverte az előző lemez leghatalmasabb számait (például Take Me Away, Alibis, Hell Hath No Fury) a most kijött Love & War jóságaival, amik közül a Summer Of Hate nálam máris a nyár egyik himnusza. A punk énekesnős bandákat (lásd The Distillers, Tsunami Bomb, Hole) kedvelők mindenképpen csekkolják le a Civet-t, de amúgy is melegen ajánlom őket minden punk rockernek.
A Roger Miret And The Disastersre azért legalább egy szűk félház összejött a hajón. Az egyik legnagyobb hardcore legenda fiatal srácokból szervezett csapatot magának, akik közül az egyik gitáros simán benevezhetett volna egy Dave Grohl hasonmásversenyre: nemcsak fizimiskája, de még gesztusai is egy az egyben a klipjeiben előszeretettel ökörködő Foo Fighters főnököt idézték. Miret viszont nem viccelt: igazság szerint akár a száját se kellett volna kinyitnia, mert a közel ötvenhez járó frontember barázdált arca, sorsverte tekintete és összeizzadt, tetkókkal teli, kissé meggörnyedt teste önmagában annyi történetet mesélt, amennyiből több Bukowski regény is kitelne. A Disastersszel mégis inkább személyiségének kicsit lazább oldalát mutatja be, vagyis laza, együtténeklős street punk himnuszokat nyomat, amelyek mindegyikét jól fogadták a megjelent Agnostic Front fanatikusok.
Számomra kiemelkedett a 1984 (amelynek egyébként nincs köze a könyvhöz, hiszen a '84-es New York Cityt mutatja be), a régebbi, abszolút tuti sláger My Riot és a hasonlóan fogós új klipszám, a We're Gonna Find A Way. Bár igazából ez már sokkal inkább volt egy dallamos rock'n'roll koncert, mint hardcore buli, az elvárásokra való tekintettel a Frontot is muszáj volt megidézni a Gotta Góval. A nagy együtténeklős örömködés közepette megható volt látni, amint meglett, ötven körüli arcok a színpad előtt állva bámulták Miretet. Hát még amikor a legvégén – rajongói bemondásra – a Crucified is sorra került! Egy ilyen király hangulatú punk buli után nem is csoda, hogy mindenkinek fülig ért a szája, és a rajongók még hazafelé a villamoson is énekelték, hogy „Gotta, Gotta Go!"
