Shock!

Májusban szólt Szilviánk, miszerint hogy a zselébe maradt ki nekünk eddig ez a zenekar, mikor tisztára táncos-diszkós-bugis zenéjük van, pont olyan, ami nekünk, térdsérülésekkel terhelt szerkesztőségünknek kell. Átfutottam gyorsan a videóikat, tényleg rokonszenves volt az az elsőre balféknek tűnő megjelenés, a direkt, már-már paródiaszerűen diszkós pumpálás, és aztán át is futottam a kiadványaikat, de nem fogtak meg azonnal. A We Are The Royalon túltengett a fiatalos hév, bár a Tommy-Gun ott is nagyot ütött, és vált azonnal közönségkedvenccé, sőt, az a dal indította be a sikerüket, a zenekar himnusza a mai napig. Aztán elkezdtem jobban odafigyelni, illetve fordítva, a zene kúszott be a kertembe, mint a gondozatlan borostyán, mert az a sok apró minden, ami a RR-dalokban benne van, megfog. Van itt punk, rockabilly, diszkó, metál, klasszik rock, ska, de olyan klasszul vannak összegyúrva a hatások, ami eteti magát. Nemkülönben motivált a csütörtök estéhez az idei lemez, a Club Majesty, amely tarolt a mindenféle lejátszóimban idén.

Ebből az alapállásból, na meg a számtalan, szupervidám koncertvideóból okulva nem is lehetett más a koncert kimenetele, mint egy személyes minifesztivál nekem, ezen felül pedig egy szikrázó klubünnep. A programhoz a német Blackout Problems szolgált asszisztenciaként, és ez a kifejezés az utóbbiak fényében helytálló, mert sem energiában, sem lazaságban, sem a zenéjük jellegében nem vehető egy kalap alá a főműsorszámmal. Aranyosak, anyuka kedvenc fazonok, a frontember Mario Radetzky tényleg viszi a műsort, csak hát a termék az „akár jó is lehetne" kategória, alter pop-rock, soft rock, eleffektezett gitárokkal, elkent szintikkel, amolyan életérzés-reklámfilm aláfestő zene, de simán lehet, hogy túl öreg vagyok ehhez, pár fiatalnak tetszett, és elmondásuk szerint önálló turné keretében ismét hajókáznak Pesten jövőre. Hát hajrá!

Aztán átpakolás, és a tömeg is kezdett sűrűsödni, a teltház betömörült a Royal Republic elé, akik tényleg rögtön felrobbantották a termet a Fireman And Dancerrel. Valószínűleg jól is szólhatott, de ezt a Hajó esetében sose tudom megítélni, többnyire két méterre vagyok a színpad előtt, onnan nem reális felmérni, mik az arányok, annyi azonban látható volt, hogy az egész közönséget azonmód megvették. Számomra meglepő módon még szolid szalonpogó is kialakult középen, ami ilyesmi buliban nem szokványos. A koncertdalok stílusa nagyjából a Club Majesty irányát követte, tehát a Can't Fight The Disco se volt meglepetés, és bár a tempó lassabb lett, de a táncolós ugra-bugra folytatódott.

Számtalanszor el szoktuk mondani, hogy bár nem Chopin- vagy Liszt-művek hangulati összetettségét idéző művek, vagy Allan Holdsworth-i figurák bemutatása jellemző ezekre a zenekarokra, mégis olyan feszességgel, precizitással és mégis lazasággal párosul az előadás, ami itthon nem nagyon tapasztalható, legalábbis ezen a műfajon belül, akár powertriókat vagy négyes-ötös felállású csapatokat nézünk. Lehet, olyan ez, mint a focink... egyszer összeáll. Jött a húzós Make Love Not War, hogy srófoljon a hangulati intenzitás szintjén, majd pedig, mikor már majdnem elfelejtettük, hogy lehet táncolni is, akkor megérkezett az Under Cover, és ahogy a refrén is mondja, „We're goin' all in, it's a win-win"... Az előadás legsikamlósabb tétele, a Like A Lover letaglózott. A többi számhoz képesti lehetetlenül lassú tempója, blues-terhelte dallamai, sikamlós szövege egyszerűen összeprésel, sűrű szirupba fojt és felemészt, aztán csak nézel, hogy ez mi, nehéz utána bármit is mondani. Valószínű, hogy a Földanya szíve is ezen a frekvencián dohog, vagy nem tudom, de ez a dal bomba, nagyon gyilkos bomba.

A műsor szinte kizárólag olyan dalokat foglalt magába, amelyek mind a maguk idején slágereknek számítottak, vagy mondjuk úgy, a zenekar dallamosabb világát hordozzák, tehát a Save The Nation-, You Ain't Nobody- vagy Playball-féle morcosabb hangulat nem fért bele, de nagyon valószínű: erős szándék is mutatkozott, hogy a partihangulatot domborítsák ki a turné során. Ezt Adam Grahn a fellépést megelőző Petőfi Live-interjúban ki is fejtette, hogy nekik most az fontos, hogy arra a másfél órára garantáltan elfeledkezzen mindenki a napi problémákról, és lazuljon, engedje ki a gőzt, és hát kétségtelen, hogy ezt a célt el is érte a csapat.

Ami a színpadi munkát illeti, mind a négy tag kivette részét a látványkeltésből, hátul, két oldalt és – mindjárt külön fejezetben írom – középen. Per Andreasson is teljes értékű vokalista amellett, hogy irtó precízen és energiával hozza a ritmust, ráadásul már a show első harmadában a dobszerelésre feltett lábakkal bohóckodott a koreográfiának megfelelően, a világért se esve ki a tempóból hegyesorrú cipőjében. Valószínűleg nem lehet kellemes végignyomni a bulit szűk zakóban, de Andreassonon nem múlt. Jonas Almén szintén jót tornázott a számára túlméretesnek tűnő basszusgitár mögött, és a főszerepet is zokszó nélkül vette magára, amikor, mint minden előadáson kötelezően, most is megidézték valamilyen nagy hatású ikonjukat, így ezen a turnén az Ace Of Spadesszel támadtak, és még nekem is, aki jól elvan Lemmy öröksége nélkül, jólesett egy fél dalnyi Motörhead. Tessék megnézni neten, milyen elánnal nyomja a kis svéd, önmagáért beszél, talán még kecskeméti irodistáknak is megesik rajta a szívük. A színpad bal oldalán fickándozó Hannes Irengård kiválóan elszórakoztatta az előtte lévőket, szólózgatott, riffelgetett, énekelt, ő se unatkozott, őt nézve se lehetett unatkozni. És hát akkor...

„My name is Adam."

Adam Grahn a csapat lelke, esze, mozgatója, a műsor dinamitja, konferansziéja. A fickó egyszerre hozza azokat a szerepeket, amik bármilyen térben és helyzetben figyelemmágnesként működnek: ő a zenekar frontembere, remek hangú énekes, de közben komédiás, bohóc, sármőr, szélhámos, hazug szerető és ravasz manipulátor, okos szórakoztató és vicces pojáca. Nem volt olyan perc, amire ne jutott volna tőle egy megnyerő kiállás, jó beszólás, egy látványos póz vagy vicces történet. Tudjuk, ezek betanult szövegek, kimunkált mozdulatok, de működnek, sőt, nagyon jól működnek, megnyernek maguknak, mert el akarod hinni. Viciousdelicious, ezen a néven fut Instán, és hát ez elég találó név, a fickó egy D'Artagnanba oltott rocksztár, aki ujja köré csavarja a közönségét. Ha valaki elhörgi magát lentről egy csendesebb konferansz közben, akkor ő kapásból visszahörög, és belecsap a Slayer Raining Bloodjának kezdőriffjébe, majd mosolyogva odaszól: „Nehogy azt hidd, rockkoncerten vagy!" Vagy emlékezzünk a lányra a mindent vivő Tommy-Gun közjátékában, aki miután a színpadra felhívva – mármint azután, hogy Grahn lement gitárjával a közönségbe, és visszafelé kiválasztotta a mademoiselle-t – kellő időt töltött el ott, a bevett kézmozdulattal lezavarta, de búcsúzóul még puszinak indított csókot lopott tőle, hogy jókora ovációban törjön ki a publikum. A fülledt diszkóhangulat aztán az Anna Leigh című slágerrel hágott tetőfokára.

Volt még a némi rock and roll boogie a When I See You Dance With Anotherrel, hippis boogie a Flower Power Madness-szel, Jonas szélvész különszáma, és hát az este tökéletes lezárásaként a görkoris Baby. Ennél jobban nem is lehetett volna keretbe foglalni egy ilyen előadást. És hogy ne rutinból vonuljanak le hőseink, a fellépést szó szerint értelmezték, amikor is a pult tetején ittak egy áldomást az estére.

Ha van előnye a csökkenő lemezeladásoknak, az élő fellépések növekvő száma az. A Royal Republic tagjai láthatóan megélik a sikert, érezhetően építenek a zenekar-közönség kölcsönhatásra. They're goin' all in, it's a win-win.