Shock!

Mi mással lehetne elütni egy dögunalmas, szürke, nyomasztó novemberi szombat estét, mint egy jó kis bulis koncerttel az Isten háta mögött? Na ugye. Főleg, ha a főzenekar, az a Royal Republic, akiknek három évvel ezelőtti hajós koncertjén fergeteges partihangulat lett úrrá, ahol a vidám, épp bajszot viselő szuggesztív frontember, Adam Grahn a nézők közé is penderült? A felejthetetlen estét csak egy újabb felejthetetlen estével lehet megspékelni, nem volt kérdés tehát, hogy ha menni kell, hát menni kell! A tudjukmi alatt tán az első karanténkoncert – ugye, hogy mennyire a múlt ködébe veszett az a kifejezés? nagyon helyesen! –, amit láttam, a Royal Republic online is fergeteges hangversenye volt, és tűkön ültem már akkor, hogy ismét megnézhessem őket végre élőben.

Előttük a számomra (és valószínűleg a közönség nagy részének) ismeretlen Ko Ko Mo melegítette be az egyébként már téliesen hideg és bizarr módon ködlepte nézőteret (néha a színpad is szinte szó szerint ködbe veszett), akik pillanatok alatt az ujjuk köré csavartak mindenkit, annak ellenére, hogy ketten voltak a színpadon, de energiában vetekedtek egy négy-öt fős csapattal. A francia srácok nem vitték túlzásba a színpadi szettet, egy fura, teljesen alapra vett dobcuccot toltak be középre, amiből még egy mikrofon az dobok fölé hajlott, mögötte, mellette, előtte, ült, állt, ficánkolt, ugrált és dobolt a megállás nélkül vigyorgó Warren Mutton, mellette meg gitározott és énekelt a göndör hajú, trapéznadrágos, megállás nélkül ugráló, rohangáló, minden mozdulatában rocksztárfigura Kevin Grosmolard. Ééééés... És ennyi! Nincs több hangszer, nincs több cicoma, minek ide basszusgitár vagy bármi más, ketten tökéletesen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy élettel töltsék meg a színpadot.

Tényleg elképesztő volt az az energia, ami belőlük meg a dalokból áradt, közben is, de utána főleg hitetlenkedve néztünk egymásra ismerősökkel, és próbáltuk megfejteni, mitől szólt ez ennyire jól. A srácok '70-es évek vintage, kicsit pszichedelikus, bővérű, energiában gazdag rockhangzását építették be a világukba, Kevin hangja is a Woodstock utáni éveket idéző, magasabb hangfekvésű, de erős torok, lendületből meg tényleg nem volt hiány.

A szettjüket úgy állították össze, hogy kivétel nélkül mindre beinduljon a lábadban a bugi, a közönség is vette a lapot, megmozdultak rájuk, jött az azonnali, konstans visszajelzés, hogy valami izgalmas történik végre a színpadon, nem csak egy „futottak még″ kategóriás előzenekari produkciót látunk. Az első dalok valamelyikébe beleszőtték a Royal Republic Rata-Táját egy kis zenei gegként, előrevetítve az este hangulatát. Az önfeledt lazaság, az életöröm átragadt mindenkire, bármikor megnézném őket újra, százszázalékosan meggyőztek, az év egyik kiemelkedő „meglepetés a semmiből" produkciója voltak számomra.

Aztán jöttek a hűvös svéd srácok, és pillanatok alatt felforrósították a hangulatot. A Royal Republic Rata-Tata Tour fedőnevű turnéja szerencsére hozzánk is elért, akik tizenkilenc világslágeres szettjükkel elképesztően gyorsan a tenyerükből etették a közönséget. Tényleg ez volt az a koncert, ahol mindenki táncolt, ismeretlenek egymáshoz fordulva énekelve, ugráltak, örültek, sikítoztak, igen, a fotós brigád is a három dal után belendült a bulizásba. Idén tényleg el lettünk kényeztetve koncertekkel, boldog vigyorral gondolok vissza az elmúlt hónapok szó szerint vérpezsdítő bulijaira, és ezen a szombaton újfent egy olyan estével gyarapodtam, amire ismételten azt tudom mondani, hogy minden másodperce zseniális és kihagyhatatlan volt.

Mi változott a három évvel ezelőtti műsorhoz képest? Például Adam Grahn fizimiskája: a dús, viccesen feltupírozott frizura a múlté, vélhetően örökre, mert ritkul szegénykém haja, no meg sajnos most az ikonikus diszkóbajusz is eltűnt, de amúgy minden és mindenki más ugyanolyan volt, mint három évvel ezelőtt. Illetve a minden nem teljesen igaz, a színpad jóval nagyobb, a háttér is látványosabb, jobban be tudták mozogni a teret, a színpadi gegek jobban ültek. Meg jobban lehetett látni Per Andreasson hiperaktív dobolását, éli nagyon a srác az egészet. A koncert végefelé Adam is csatlakozott mellé, és ketten bohóckodtak egy rövid ideig, amíg a húros szekció megpihent oldalt.

Az elmúlt időszakban három új dalt adtak ki, ezekből kettő el is hangzott, a turné címadója, az ultradiszkós Rata-Tata, meg a kicsit bugisabb, rockabillysebb Back From The Dead (az idei Diggin' It maradt ki, de talán legközelebb). Mindezek mellett olyan nagyágyúkkal nem tudtak tévedni, mint a Tommy Gun, a mindenkit megőrjítő, seggrázós Anna-Leigh vagy a korai érából származó Full Speed Spacemachine, amire hatalmas ugrálás vette kezdetét, teljesen jogosan. De igazából bármelyik korszakból bármelyik dallal jöhetnének, mindegyikben megvan a boogie és a sikerfaktor. A srácok meg egyszerre viccesek, kedvesen jópofák és remekül zenélnek, minden szempontból elsőrangú szórakoztató gépezetté változtatták a zenekart.

Sok dalukat fűti szexuális hangulat (anélkül, hogy átmennének nyálas giccsbe vagy kínos paródiába), de a Like A Lovert olyannyira átitatja az erotika, amitől azonnal a klipjük valamelyik szereplőjének képzeled magad. A táncolós szett felénél átvonultak a keverő előtti részhez, ahol a The King's Singers módjára átdolgoztak két dalt, a pörgős Boomerangot és a szintén lendületes Addictive-et és bizony, akinek eddig nem esett le, mennyire topon vannak a srácok zeneileg, meglepődhetett, hogy mind a négyen tökéletes vokalisták, letaglózóan profi és fölényesen laza volt ez a pár perc. Ha saját dal átdolgozás, akkor csakis így kell ezt csinálni, kérem!

Hihetetlenül gyorsan szaladt az idő, így a vége felé járva a rockos The End után meg egy feldolgozással leptek meg mindenkit, ahová feljött a Ko Ko Mo duója, és fergeteges bulit csaptak ők is Lenny Kravitz felejthetetlen Are You Gonna Go My Way slágerére. Utána a Metallica Batteryjét idézték meg rövid ideig, majd egy lefelé hajtott mikrofon mögé bekúszott, terpeszelt, majdnem térdelt Jonas Almén, és mi más jöhetett volna, mint az Ace Of Spades a Motörheadtől? A legvégén még a Babyre táncoltunk egy nagyot, de talán nem maradtam azzal a gondolattal egyedül, hogy de jó lett volna még olyan három-négy dal levezetésképp. Adam nagyon megígérte, hogy jönnek újra hamarosan, legyen így, mondjuk jövőre, ami hamarosan itt van a nyakunkon.

U.i.: Az Under Covert nagyon hiányoltam.