Shock!

Ugyan mára a heavy metal műfaj jobbára kiszorult a mainstreamből, a földalatti mozgalomnak is vannak különböző szintű bugyrai. A Satan pedig kétségtelenül a legmélyebbek egyikében tevékenykedik, ha ugyanis egy több mint négy évtizedes múltra visszatekintő zenekar apró pinceklubokban nyomja, az valóban az underground undegroundja. Viszont legalább fullra töltötték a helyet, ami az Escape esetében olyan százötven embert jelentett, a rajongók vállt vállnak vetve nézték már az előzenekarokat is.

Sajnos a nyitó Hell Fire műsoráról szinte teljes egészében lemaradtam, mivel a bécsi parkolási applikációval való küzdelem felemésztette félórás játékidejük nagy részét. Ráadásul a hátsó sorok olyan tömöttek voltak, hogy hiába értem be az utolsó pár percre, konkrétan semmit sem láttam, sem a zsebkendőnyi színpadból, sem pedig a rajta nyomuló brigádból. Kár, mert legutóbbi anyaguk, a 2022-es Reckoning kifejezetten jól sikerült, de talán lesz még hozzájuk szerencsém máskor.

A Hell Fire-rel ellentétben a Haunt lemezen nem igazán fogott meg, élőben viszont hengereltek. A kaliforniai csapat kifejezetten termékeny, hiszen 2017-es alakulásuk óta már tíz (!!!) nagylemezt adtak ki, 2020-ban például egyenesen hármat. A játék neve náluk is klasszikus, régisulis heavy metal, amit vastag kórusokkal támogatnak meg. Ráadásul énekes/basszusgitárosuk, Trevor William Church is kiváló frontember, stúdióban kissé vékonykának tűnő hangját élőben pedig megszépítette a stenk, amivel műsorukat elővezették. Nemrégiben jártak már egyszer Bécsben, és láthatóan többen kifejezetten az ő kedvükért jöttek, így a hangulat az első perctől kezdve emelkedett volt. Régebben szokás volt az osztrák közönséget halvérűnek titulálni, itt viszont olyan lelkesedést kaptak már a nyitó csapatok is, ami otthon manapság már ritkán tapasztalható. A Hauntnak negyven perc jutott, amibe sikerült pár kifejezetten fogós dalt is belesűríteniük, mivel pedig kiállásra és zenéjüket tekintve is illettek a Satan elé, számomra igen pozitív csalódást okoztak.

Brian Ross énekes idén tölti a hetvenet, de a Satan többi tagja is a hatodik ikszet tapossa, a zenekar pedig nyilvánvalóan szívügyük. Más magyarázat ugyanis nincs arra, miért ülnek be a zeneiparban évtizedeket lehúzott, a Satan mellett részben a Skyclad révén is kultikus figurák ebben a korban a turnébuszba azért, hogy némi aprópénz ellenében, esténként száz-kétszáz embernek zenéljenek. Ezért pedig maximális tiszteletet érdemelnek, főleg úgy, hogy mind színpadi formájuk, mind pedig legújabb lemezeik is méltóak a Court In The Acthez, ahhoz az albumhoz, amivel kivívták a kultstátuszt negyvenegy évvel ezelőtt. Ráadásul ma is klasszikus felállásban nyomják, azaz bizony ugyanazt az öt embert láthatod a színpadon ma is Satanként, akik anno felvették a legelső lemezt. Az elmúlt több mint négy évtizedben mindössze egyetlen rövid időszakban váltotta Rosst egy bizonyos Michael Jackson a mikrofon mögött, ezt leszámítva azonban semmiféle jövés-menés nem volt a felállásban.

Simán benne lett volna a pakliban az is, hogy a banda az 1983-as debütlemezre helyezi a hangsúlyt és annak dalaihoz csak mutatóban csap hozzá párat a 2011-es újjáalakulás utáni szerzeményekből, de szerencsére nem így történt. A Court In The Act azért persze így is hangsúlyos volt a szettben a maga négy dalával, de ezek mellé szépen szemezgettek az új éra lemezeiről is. A hangulat megalapozása céljából azért két klasszikussal, a Trial By Fire-rel és a Blades of Steellel nyitottak, amiket a Court lemez intrója vezetett fel. Természetesen az egész terem teli torokból üvöltötte a veretes sorokat, majd még a program elején, a harmadik Ascendencyt követően érkezett a Burning Point és ezzel jó időre le is zárult a múltidézés. Innentől a 2011 utáni öt anyag dalai következtek, amiket nagyjából egységesen osztottak el. Annak ellenére, hogy a napokban jött ki a legutolsó Songs In Crimson, ezt sem reprezentálták túl, hiszen csak a kifejezetten fogós Sacramental Rites és az együtténeklős Turn The Tide került elő róla. A magam részéről kifejezetten örültem volna, ha még az Era is befér, de Russ Tippins elmondása szerint ezt valahogy még sosem sikerült kellő húzással előadniuk, így inkább kihagyták a programból.

A közönség igazi fanatikusokból állt, akik minden dalt kitörő örömmel fogadtak, sőt, egy ponton néhányan túlzásba is vitték a lelkesedést. Nagyon persze nincs mit csodálkozni azon, ha egy metálkoncerten pogózni kezdenek, ha azonban mindez egy zsúfolásig telt, apró helyiségben történik, ahol esélyed sincs kimaradni a moshpitből, akkor azért nem feltétlenül jó ötlet belekezdeni. Russ rövid úton közölte is, hogy a maga részéről kifejezetten utálja az ilyesmit, és sokakat a közönségben is zavar, utóbbiak ráadásul ilyenkor a meneküléssel foglalkoznak, ahelyett, hogy a zenére és a zenekarra figyelnének. Szóval amennyiben a hevesebben reagáló – és mint utóbb kiderült, magyar – rajongók nem hagyják abba, akkor személyesen rúgja szét a seggüket. (A buli után elmesélte: azért nem tűri a pogózást, mert egy évekkel ezelőtti koncerten valaki úgy meglökte a mikrofonállványt, hogy azzal konkrétan kiverte az egyik fogát.) A koncert innentől már teljes nyugalomban ment le, a dalokat pedig csak addig szakították meg, amíg Russ fanyar humorral átitatott, ízig-vérig angol konferanszai elhangzottak. Összesen végül bő másfél órát töltöttek a színpadon, a szettet pedig két old school darabbal, az Alone In The Dockkal és az ősöreg Kiss Of Deathszel zárták.

Elnézve a színpadon és a buli utáni kötetlen csevegés során is kifejezetten kedves, nyitott és barátságos benyomást keltő figurákat, továbbá ismerve a Satan kifejezetten dallamos, hangulatos zenéjét és szövegvilágukat, egyértelmű, hogy nagyon rossz volt anno a névválasztás. A Sátán elnevezés egész egyszerűen semmilyen szinten nem kapcsolható össze a banda eszmeiségével és az őket körüllengő aurával. Többször is próbálkoztak anno az átkeresztelkedéssel, így nyilván ők is tisztában vannak vele: ez a kezdeti hiba nagyban közrejátszott abban, hogy sosem sikerült komolyabb sikereket elérniük, pedig zenéjük minősége maximálisan adott volt hozzá. Az is biztos azonban, hogy ma már cseppet sem bánkódnak emiatt, pusztán a zenélés öröméért viszik tovább a bandát, én pedig csak remélni tudom, hogy lelkesedésük még sokáig kitart.

Fotó: Escape Wien