Shock!

Alig nyolc hónappal ezelőtt sikerült megcsípnem mind a Saxont, mind pedig az újra Matt Barlow-val dolgozó Iced Earth-éket Balingenben. Természetesen mindkét banda király volt aznap, ráadásul régi favoritjaimról van szó, így egyértelmű, hogy a PeCsában volt a helyem február közepén.

Rutinos koncertlátogató révén a megadott kapunyitás után fél órával érkeztem, számítva az elmaradhatatlan csúszásra, minek következtében a Tűzmadárból annyit sikerült látnom, hogy hogyan viszik le a dobcuccot a színpadról. Meglehetősen feszített lehetett a zenekarok programja, hiszen nyolc után öt perccel már fel is csendült az In Sacred Flames intró, és az új lemez kezdő dalával, a Behold the Wicked Childdal kezdett az Iced Earth. Alapvetően tetszik a Crucible of Man, a nyitó számot pedig kifejezetten kedvelem, de meg kell hagyni, a régi nótákkal nem veszik fel a versenyt az új szerzemények. Mindezt bebizonyítandó a harmadiknak érkező Burning Times úgy mosta el a nyitányt, az Invasion / Motivation of Man / Setian Massacre dalcsokorral egyetemben, mint gyógysör a másnaposságot.

Azóta érzek némi kis erőltetett epikusságot az Iced Earth dalaiban, mióta Jon Schaffer megcsinálta a Demons & Wizards projectet Hansival. Ez hol jobb (új lemez), hol rosszabb (Horror Show – erről egyedül a Dracula fért be) eredménnyel járt, de ami tény, az tény; annak ellenére, hogy a dalok összetettebbek, komplexebbek, heroikusabbak lettek, azért mégis csak az első öt IE anyag az igazi. Vélhetőleg ezt Schaffer mester is érzi, épp ezért nem is erőltették túl az újkeletű szerzeményeket. A Glorius lemezről egy dal fért be, a Declaration Day, amit viszont sürgősen el kellene felejteni, mivel Barlow egész egyszerűen nem tudja elénekelni. Nincs ezzel semmi baj, nem az ő hangjára íródott, de a nóta második felében hallható, kétperces vernyákolás meglehetősen kínos volt.

A Framing lemez 10 Thousand Strong dala már sokkal jobb választás, maga a nóta is top, és Matt is minden további nélkül megbirkózott vele ezúttal is. Leszámítva fentieket, csupa régi sláger volt terítéken: Vengeance is Mine, Violate, Watching Over Me, My Own Savior, Melancholy. Annak ellenére, hogy a zenekar két slágergyűjteménye mindenképpen a Dark Saga / Something Wicked kettős, a kedvenc Iced Earth dalaim az első három, még jóval thrashesebb lemezükön találhatóak, így számomra a legjobb pillanat egyértelműen a Night of the Stormrider Pure Eviljének rifforgiája volt.

Matt hangja végig rendben volt, leszámítva a már említett Declaration Dayt, a zenekar pedig természetesen remek formában játszott. Troy Seele-lel mondjuk még mindig nem vagyok teljesen kibékülve, mind fizimiskáját, mind játékstílusát tekintve jellegtelen kissé a fickó, illetve a dobhangzás is furcsa volt picit, de ezek már tényleg csak nüanszok. Az áttörést hozó, giga-sláger The Hunterrel és a kötelező zárás Iced Fuckin’ Earth-szel együtt kb. 70 percet játszott a zenekar, végig tökéletesen szórakoztató formában, így nyugodt szívvel mondhatom, ha legközelebb is jönnek, én ott leszek.

Tavaly egy maximális haknibulit nyomott a brit Saxon a Bang Your Head!-en, és mivel egy német fesztiválon az ember csak régi slágereket játszik, ezúttal egy jócskán módosított programot láthattunk Bifféktől.
Az Iced Earth-höz hasonlóan ők is új lemezük kezdőnótájával, a Battallions of Steel-lel kezdtek, mely nótában már a lemezen is éreztem a meglehetős slágerpotenciált. Ez csak erősödött, hiszen élőben is sütött ez tipikus, saxonosan epikus, nagyívű nóta.

Rutinos öreg rókák már Biffék, tudják, mi kell a közönségnek, így ügyeltek arra, hogy az újabb nóták közé mindig beszerkesszenek egy-egy réges-régi klasszikust. Így annak ellenére, hogy nyilván nem ismerte mindenki az Into the Labyrinth dalait, mégsem ült le a buli egy percre sem. Az új dalok közül elhangzott a kiváló, döngölős Demon Sweeny Todd, illetve a klipes Hellcat, a Walley of the Kings, a műsor végén pedig az AC/DC-rokon Live to Rock is. Ezek közé pedig gondosan beékelve volt Heavy Metal Thunder, 747 (Strangers in the Night) meg Motorcycle Man is. Szerencsére az Inner Sanctum is megidézésre került a kiváló Atilla, the Hunnal, míg a Lionheart lemezt a pusztító Witchfinder General képviselte. A műsor végén természetesen érkeztek a kötelező darabok (Wheels of Steel és Crusader) a Strong Arm of the Lawt azonban ezúttal lecserélték Power and the Gloryra, mely rendkívül örömteli volt, hiszen a Strongot ezerszer hallhattuk már élőben, a Power viszont elég ritkán van műsoron. A ráadást a Live to Rock után a Princess of the Night-Denim and Leather kettős zárta, még egy utolsót pörgetve a publikumon.

A kiváló műsorhoz kristálytiszta, remek - néha talán túl hangos - sound is passzolt, az öregek pedig meglepően feszes, pontos játékot produkáltak.
Két ereje teljében lévő bandát láthattunk a Petőfi Csarnokban, és remélem, fél évnél többet most sem kell várnom a viszontlátásra!