Shock!

Hatéves búcsúturnét sem nagyon láttunk még, legfeljebb a KISS-től, és egy idő után ők is belátták, hogy nevetségessé teszik magukat a dologgal, így végül elhagyták a különböző jelzőket. Nem tett másképp a Scorpions sem, akikről egyébként simán el tudom hinni, hogy eleinte valahol még komolyan is gondolták a befejezést, csak aztán ugye evés közben jön meg az étvágy, és végső soron mennyivel nagyobb menőség rockzenekarként ötvenéves jubileumot ünnepelni a koncertezéssel, mintsem a lant végleges letételét, nem igaz? Olyannyira, hogy nem is kezdek el kötekedni a félévszázados évfordulón, hiába lehetne megkérdőjelezni, mennyire volt ténylegesen Scorpions már az az elődformáció is, amely a '60-as évek derekán elstartolt. A lényeg úgyis csak annyi, hogy a három öreg harcos, Klaus Meine, Rudolf Schenker és Matthias Jabs, illetve két később csatlakozott társuk, James Kottak és Pawel Maciwoda nemhogy nem keltették kandalló elé való bácsikák benyomását, de egyenesen pofátlanul fiatalosan nyomultak a teltházas Aréna közönsége előtt.

Matthias Jabs nagyon is helyesen állapította meg pár héttel ezelőtti interjúnkban, hogy a Scorpions világszerte újabb rajongói generációkra tett szert az utóbbi években. Ugye mindenki emlékszik: 2009-ben a jóval kisebb SYMA volt a buli helyszíne, pedig akkor lényegesen hosszabb szünet, bő másfél évtized után tért vissza Magyarországra a zenekar, most pedig a nyolcórás kezdésre gyakorlatilag teljesen megtelt az Aréna, pedig azóta kétszer is jártak nálunk. Hivatalosnak is tekinthető információink szerint 11 ezer ember töltötte a hétfő estét a csapattal, és itthon azért kevés rockbanda tud behozni ennyi nézőt, vagyis mindenképpen jár a taps Klaus Meinééknek meg a körülöttük dolgozó marketinges-satöbbi stábnak, mert most bizony tényleg sokkal inkább ott van a térképen a Scorpions, mint 2010 előtt. Ebből a szempontból tehát nem jött nekik rosszul a búcsúturnés szöveg sem... Ugyanakkor ezúttal még ennél is feltűnőbb volt számomra, mennyi tizenéves vegyült a menetrendszerűen megjelenő öregebb arcok közé. Az utóbbi két hazai bulin nem voltam, a SYMA nézőterén viszont még alig lehetett fiatalokkal találkozni, vagyis a banda sikerrel abszolvált egy egyébként baromi nehezen abszolválható műveletet.

Mint ahogy az este folyamán nyújtott teljesítményért is főhajtás dukál, a zenekar ugyanis csúcsformát hozott. És ez még valahogy azzal együtt is mellbevágóan hatott így élőben, hogy Rudolf Schenker elképesztő, sőt, megmagyarázhatatlan kondíciója amúgy közhelyszámba megy: fogalmazzunk úgy, hogy minden eszedbe jut róla, csak az nem, hogy 67 éves... Lehet, hogy ma már nem rohangászik annyit, és nem épít a többiekből humán piramist a deszkákon, mint a boldog '80-asokban, de még a legendás ugrások sem maradtak el, és az egész ember olyan fiatalos, hogy nem hiszel a szemednek. A szintén '48-as születésű Klaus Meinén külsőre kicsit jobban látszanak az évek, hangilag viszont baromira nem érződik rajta, hogy a hetedik ikszhez közeledik, és ez sem kisebb csoda: nyilván akadtak kisebb-nagyobb mellééneklések, de nem több, mint ami egy koncert természetes velejárója, szóval rámondhatjuk, hogy gyakorlatilag végig tökéletesen hozott mindent, és ezt most így hidd el nekem. Vagyis nem gépi mankók meg a többiek háttérvokáljai tették élvezhetővé a produkcióját, mint sok hasonló korú legendánál... A műsort persze úgy állították össze, hogy mindig jusson alkalma pihenni, kifújnia magát, és még így is elfáradt egy kicsit, de ez így is több volt parádés teljesítménynél. Az ifjabb szekció pedig pontosan azt hozta, amit az ember várt, itt bizony szintén nem volt rés a pajzson.

A hatalmas kivetítőkkel ékesített, állati látványos és impozáns, kétszintes színpadon nyomuló zenekar kifejezetten feszesre húzott, jó ütemérzékkel és ízléssel összeállított műsort állított össze erre a turnéra. Ebbe nyilván nem fér bele minden, viszont a tényleg kihagyhatatlan darabok többnyire itt voltak, kiegészítve néhány újabb keletű szerzeménnyel. A Going Out With A Banggel kezdtek, ami jó húzós nyitás élőben is, de aztán egyből jött a Make It Real meg a The Zoo (az este riffjével, nyilván...), majd a Coast To Coast, ahol szokás szerint Klaus is gitározgatott egy kicsit, az ember pedig elmorzsolta az első könnycseppeket a kifutón vállvetve felsorakozó öregek láttán, hiszen ki tudja, tényleg meddig folytatják még így együtt... Utána pedig egy minden túlzás nélkül elementáris medley következett az Uli Roth-éra néhány emblematikus tételével. És természetesen én is szívesebben hallgattam volna meg egy az egyben, végig a Top Of The Billt, a Steamrock Fevert, a Speedy's Comingot és főleg az egyik óriási kedvenc Catch Your Traint, de megértem, hogy mindent nem lehet, és örülök, hogy egyáltalán ennyire szakítottak időt, hiszen ez a korszak azért jóval kevésbé ismert, mint a későbbi anyagaik. Ezek a nóták viszont ettől még egészen különlegesek, és bárki meggyőződhetett róla, hogy egy szemmel sem maradnak el a későbbi sikeralbumok klasszikusaitól.

A tavalyi, szerintem továbbra is kiváló Return To Forevert három dal képviselte teljes egészében: a nyitószám után, a műsor közepe felé tartva jött a We Built This House (amelyről biztosan állíthatjuk, hogy 1984-ben vagy 1990-ben hatalmas sláger lehetett volna belőle), majd a koncert második felében a sodró lendületű Rock'N'Roll Band, illetve ezek mellé beszúrták még az akusztikus anyagon debütált, remekbe szabott Delicate Dance elektromos változatát. Utóbbinál nemcsak Klaus, hanem Rudolf is pihent egy kicsit, és Ingo Powitzer, Matthias technikusa ritmusgitározott főnöke tökéletesen felépített futamai alá. Jabs később is főszerepet kapott az In The Line Of Fire szólóblokkban, ezt szintén hallatlanul élveztem – a fickó sosem számított a körülrajongott gitárhősök közé (ritkán esik szó róla, hogy mennyire nem lehetett egyszerű dolga Roth és Michael Schenker árnyékában dolgozva...), de én mindig is nagyon szerettem kifejezetten jellegzetes, melodikus futamait. És persze Jabs mellett James Kottak is fókuszba került a Kottak Attack blokknál, ahol egész cuccát felemelték a színpad teteje alá, hogy ott nyomassa a szokásos futamokat meg hejjegtesse a közönséget úgy, ahogy csak ő tudja. Lehet, hogy a pohárban most már csak víz volt, de a faszinak már a tekintetén is látszik, hogy így is totál hibbant, ráadásul született rocksztár – ezt bizonyítja, hogy ez a kis bohóckodás mára gyakorlatilag elmaradhatatlan elem lett a Scorps-bulikon, pedig James finoman szólva sem a fénykorban csatlakozott Meinéékhez. Viszont baromira bedolgozta magát hozzájuk. A lengyel basszer hozzá meg a többiekhez képest inkább csak elvan a háttérben, de rokonszenves arc ő is.

Egy Scorpions-koncert persze sosem lehet teljes a kötelező lírázás nélkül, de most még ezt sem éreztem soknak – ellentétben a legutóbbi találkozásunkkal –, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy az Always Somewhere-t, a friss Eye Of The Stormot és egyik legjobb balladájukat, a Send Me An Angelt szintén medleyben nyomták (Rudolf überkult akusztikus Flying V-n nyomult), és csak a Wind Of Change, illetve a ráadásban előkapart Still Loving You ment le teljes egészében. Nyilván mindkettő hiányát el tudtam volna viselni, pláne, hogy előbbi azért valahol tényleg elég kemény giccsária, amelynek tömegeket megmozgató, rózsaszín szövege és naiv üzenete az utóbbi évek eseményeinek fényében ráadásul feltűnően bután és szerencsétlenül is hat (bár ha engem kérdezel, ez már 1990-ben sem volt nagyon másképp azt az egyetlen, gyorsan tovatűnő pillanatot leszámítva, amikor sokakban még élt annyi gyermeki idealizmus, hogy esetleg igaznak higgyék). Viszont tisztában vagyok vele, hogy meglincselnék őket, ha nem játszanák, szóval ez így kerek. De azért mondanom sem kell, hogy mennyivel jobban élveztem a Blackout két bombáját, a Dynamite-ot és a címadót, a rendes műsoridőt záró Big City Nightsot, illetve a ráadást befejező Rock You Like A Hurricane-t. A hangzás a küzdőtéren állva rendben volt, az elején Kottak dobjai kicsit furcsán szóltak, de aztán ez is beállt egy idő után.

Mint mondtam, ezer ismert és kevésbé ismert nótát játszhattak volna még az Another Piece Of Meattől kezdve a No One Like You-n át egészen az Alien Nationig, pláne, hogy egyébként bő másfél óránál nem is volt hosszabb a buli, de nem fogok panaszkodni. Olyan jó hangulatban, lendületesen, energikusan és magával ragadóan játszottak, hogy mindenféle hiányérzet nélkül távoztam a műsor végén, és ahogy elnéztem magam körül az arcokat, mások is nagyjából egyöntetűen így voltak ezzel. Nem tudom, látjuk-e még valaha Magyarországon a Scorpionst, de ha nem, ez a fellépés méltó búcsú volt, ha pedig igen, ennek alapján garantáltan akkor is sokan mennek majd el megnézni őket. Öregességnek, fáradt nosztalgiázásnak nyoma sem volt, a színpadon egy ma is aktív, hús-vér rockbanda játszott – szóval ha előbb-utóbb tényleg befejezik, akkor valami ilyesmit jelenthet az, hogy going out with a bang.