Shock!

Rudolf Schenkeréknek jóval kevésbé sikerült átmenteniük egykori hihetetlen népszerűségüket mára, mint például az AC/DC-nek, így aztán nem meglepő, hogy saccra olyan 4 ezren jelentek meg a SYMA Csarnokban minden idők legsikeresebb német rockzenekarának negyedik magyarországi koncertjén. Ez eltörpül azon tömegek mellett, amelyek 20-25 éve gyűltek össze rájuk, itt azonban kellemes háromnegyedházat jelentett, és e létszám még így is nagyobb annál az átlagnál, ami Magyarországon hajlandó hasonszőrű csapatok fellépéseire eljárkálni. A Petőfi Csarnok belső része tehát kicsi, az Aréna pedig nagy lett volna nekik, de ettől még azért ez a raktárhodály gyárilag alkalmatlan rockkoncertek rendezésére ezzel a pocsék akusztikával.

Utóbbitól leginkább Andre Matosnak és társainak kellett szenvednie. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tisztában vagyok az ex-Angra frontember szólómunkásságával, sőt, az egykori anyazenekar lemezeit is csupán érintőlegesen ismerem, így maradjunk annyiban, hogy a klasszikus Helloween örökségén alapuló dalok eléggé elvesztek a csarnok falai között a gitárszegény, visszhangos megszólalás következtében. Az azért némi kezdeti bizonytalankodást követően szerencsére ennyiből is lejött, hogy a fura frakkban pompázó Matos itt-ott megtévesztően kiskés hangját az isten is power/speed himnuszok éneklésére teremtette.

A zenészek is meggyőzően nyomultak, különösen az ifista dobos játszott ízesen, Andre barátunk is rendesen eladta a bulit, szóval panaszra a rossz hangzást leszámítva nem volt ok, bár ez a vonal egyáltalán nem az én asztalom. Elég nehéz volt megállapítani egyébként, mennyire vette le az előadást a közönség, az első fertályban ugyanis emelkedtek a kezek rendesen, de mint tudjuk, létezik egy tekintélyes réteg, amelyik már a dobbeállásra is eszét veszti. Így aztán fogalmam sincs, mennyire szólt mindez célirányosan Matoséknak, és mennyire annak, hogy torzított hangok jöttek a színpadról… Szerintem nem igazán illettek ide ezzel a zenével, amivel nyilván ők is tisztában vannak, erre utalt a Journeytől előkapott Separate Ways fémesebb változata is, amit azért láthatóan a jelenlévők nagyobb része is ismert.

A Scorpionsról sokaknak meggyőződése, hogy steril balladázáson túl már semmire sem képesek manapság, ami komoly tévedés. Ezt igazolandó rögtön a legutóbbi album egyik modernebb, súlyosabban megröffenő darabjával, az Hour I-nal nyitottak, majd egyből a klasszikus Coming Home következett a négy és fél évtizedes pálya legsikeresebb lemezéről, a Love At First Stingről. Itt még nem volt igazán jó a sound, de a lendület mindent vitt, és nagyjából a harmadikként érkező Loving You Sunday Morning végére oké lett a hangzás is. Mialatt az ember azon hitetlenkedett, hogy a rózsaszín sztreccsgatyában kiálló, hihetetlen kondícióban lévő Rudolf Schenker már 61 éves, és ennek dacára úgy mozog, mintha csak feleannyi lenne, a veterán germánok gyakorlatilag túl is száguldottak a műsor legelső blokkján, ez pedig jó jel.

Persze meglepő lenne, ha egy ilyen múltú zenekar nem volna képes csuklóból elszórakoztatni a közönséget, de még ennek fényében is nagyot lehetett nézni arra, hogy az elővezetett patinás szerzemények fénye mennyire nem kopott meg, mióta bakelitbe préselték őket. Legyen szó a Make It Realről, az Is There Anybody There? rockba oltott reggae-zéséről, a Lovedrive-ról vagy a Scorpions történetének egyik legjobb riffjével felvértezett The Zoo-ról, itt bizony minden tanítani valóan szólt, amiben oroszlánrésze volt a lehengerlő erővel doboló James Kottaknak is. A ’89-es Los Angeles-i fazont tökéletesen hozó egykori Kingdom Come, Warrant ütőssel egészen biztosan főnyereményt akasztottak le Klaus Meinéék Herman Rarebell távozása után.

Maga Meine egyébként nem volt túl szószátyár formájában: láthatóan jól érezte magát, de a jellegzetes átkötőkből a vártnál kevesebbet hozott. Az persze önkéntelenül is mosolyra húzta az ember száját, amikor az instrumentális Coast To Coast végén gitárral a nyakában állt oda Rudolf és a szintén nem túl alacsony Matthias Jabs mellé, eltörpülve mellettük, de hangjára nem lehetett panasz, noha nyilván ő sem énekel már úgy, mint 35 évvel ezelőtt. A show-ért szokás szerint inkább Schenker és – bizony! – Kottak feleltek, de a lengyel basszer, Pawel Maciwoda régisulis rockerkinézete is jót tett a látványnak az alapból is pofás rámpás színpadon. A fények és a LED-falas vetítések is rendben voltak.

A kifejezetten fiatalos energiájú koncert ívét mindösszesen két momentum akasztotta meg. Az egyik az első lírai blokk volt, ahol a Send Me An Angelt és a Holidayt még simán el lehetett viselni egymás után, minden idők leggyengébb, legsemmitmondóbb Scorpions balladáját, a You And I-t viszont igazán megspórolhatták volna. Ennyi öngyújtó-(illetve manapság már inkább mobiltelefon-)csattogtató egymás utáni eljátszása mindenképpen leálláshoz és elkényelmesedéshez vezet egy hard rock koncerten, és erre nem mentség az, hogy a zenekar repertoárjában hagyományosan kiemelt szerepet töltenek be a balladák. Ha már mindenáron elő akartak szedni valamit a Pure Instinctről, sokkal jobban jártunk volna a Wild Childdal…

Még szerencse, hogy a túlcsorduló szerelmes elérzékenyülés után a friss 321 következett, benne minden idők talán legbárgyúbb Meine refrénszövegével (ami azért valljuk be, nem semmi, úgymint „3-2-1, are you ready to rock”), de a tempó nagyon a helyén volt. Még ez is csak felvezetés lehetett azonban a koncert legelementárisabb részéhez, benne a Tease Me Please Me-vel, a favorit Rhythm Of Love-val, a Bad Boys Running Wilddal (simán elvitte az este riffje címet, egyszerűen gyilkosan játszották!) és a Hit Between The Eyes-zal. Ezek után még Kottak sörvedeléssel és a háttetkó-mutogatással egybekötött dobszólóját is el tudtam viselni, amivel simán az ujja köré csavarta a közönséget. Szerencsére azért nem húzta túl sokáig a dolgot, és viszonylag hamar jött az Alien Nation (az egész este egyik legjobb nótája, ha engem kérdezel), majd a kihagyhatatlan Blackout és a tényleg abszolút nem várt Dynamite. Ezen a ponton muszáj kiemelnem Matthias Jabsot is, aki Michael Schenker és Uli Roth utódjaként igazából sosem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, pedig óriási dallamokat rejtő játéka nélkül bizony lényegesen kevesebb lenne a banda.

Aki eljött, az itt már vélhetően szélesen mosolygott, hogy egészen biztosan megérte kicsengetni a jegy árát, még akkor is, ha ezek után a két kötelező, csontig játszott über-mega-giga-terra-szupersláger, a Still Loving You és a Wind Of Change következett. Legyenek ezek önmagukban akármilyen jó dalok, ilyen szintű túljátszás után ásításon kívül ma már körülbelül semmit sem képesek belőlem kiváltani, és a Still Loving You alatt a kivetítőn megjelent lángoló szíveket is igen súlyos túlzásnak éreztem. Viszont hihetetlen, de igaz: a közönség egy tetemes hányada láthatóan még ma is azért megy el egy Scorpions koncertre, hogy meghallgassa Klaus Meine fütyülését… E ponton érkeztünk el a másik „na, ezt inkább nem kellett volna” dologig, a Magyarországon ezerfelé beharangozott és orrba-szájba nyomatott Omega vendégszereplésig. Az csak egy dolog, hogy a teljes zenekarról szó sem volt, nagyobb baj, hogy ezért bizony kár volt ekkora felhajtást csapni. Valószínűleg az érintettek jártak volna a legjobban, ha minél kevesebben szereznek tudomást az akcióról…

Maximális respekt a Wind Of Change végén színpadra perdülő Kóbor Jánosnak és Molnár Györgynek úgy általában a teljes pályájukért, nyilván létezik tisztelet is a világon, de akkor is hótziher, hogy az Omega frontemberének nem lett volna szabad bedugott mikrofont adni a kezébe ezen az estén. Sőt, vélhetően akkor járunk a legjobban, ha a Gyöngyhajú lányból átlényegült Fehér galamb alatt a teljes hangosítást eltüntetik… Ez a dal már eredeti változatában is emberiség elleni bűntett volt, Klauséknak sikerült még rosszabbá tenni az átfazonírozással, itt pedig szépen megkaptuk mindezt felváltott angol-magyar szöveggel, elszúrt, összekavarodó ütemezéssel, Kóbor teljesen értelmezhetetlen „éneklésével”. És miután az ember már annak örült volna, hogy vége a kínzásnak, hazai legendánknak még a Big City Nights-ot is sikerült hazavágnia fahangon elkántált, rettenetesen ciki és béna halandzsázásával. Rendben, hogy itt a hangulat és a zenészek közötti barátság volt a lényeg, de egy bizonyos szint alá azért nem szabadna lemenni.

Még szerencse, hogy ezután minden idők legnagyobb Scorpions himnusza, a Rock You Like A Hurricane és a koncertet levezető When The Smoke Is Going Down ballada helyre billentették a mérleget.

Az említett kisebb visszásságok ellenére a Scorpions csakis dicséretet érdemel azért, hogy még ennyi idősen is ilyen teljesítményre képesek. Mintegy 130 percen át, lankadatlan energiával nyomultak a deszkákon, vagyis kőkeményen megdolgoztak azért, hogy a közönség elégedetten távozzon. Összejött, és remélhetőleg nem utoljára.

További fotók:
Andre Matos Band
Scorpions