Shock!

Arról nyilván a mi Szilvink is tudna sokat mesélni, hogy valamit évtizedeken keresztül üzemben tartani sokkal keményebb meló, mint az első lépeseket megtenni (pedig már az utóbbi sem egyszerű). Amikor Nagy András és a Sear Bliss 1993-ban nekivágott a világ meghódításának, valószínűleg nem gondolkodott sokat előre, hanem csak engedtek a bennük lakozó közlésvágynak, majd aztán, a sorozatos nehézségek ellenére „egyszerűen" megpróbálták életben tartani a bandát. A harmincadik évforduló kapcsán sem érkezett világ körüli turné és nyolcvanlemezes gyűjteményes antológia, ha úgy tetszik, a zenekar csupán kiugrott erre koncertre a stúdió falai közül, ahol éppen a kilencedik nagylemezükön dolgoznak. És ez így van rendben, a Sear Bliss ma is az állhatatosságban hisz.

Jómagam nem vagyok a banda munkáinak törzsfogyasztója, de nagyjából követtem az évek során a velük kapcsolatos történéseket. Két vállra fektetni ugyan csak az életmű kakukktojásának is tekinthető Eternal Recurrence-szel tudtak (ami, ma már belátható, sokkal jobban feküdt volna sokaknál egy Nagy András-szólólemezként, minthogy az is volt), de ez nagyjából mellékes személyes preferencia, mára nyugodtan kimondható, hogy megkerülhetetlen diszkográfia a Sear Blissé a black metalban. Ha Kovács Attila nemrégiben történt kiválása nem történt volna, azt mondhatnánk, hogy egy évtizede a felállás is újra stabil, bár az átmeneti időszakban kisegítő (?) Kertész Márton (ex-Special Providence, Rivers Ablaze) lendületes munkája jelentősen tompítja a hiányérzetet. Összefoglalva az elmondottakat: ezeket a jeles évfordulókat illik megünnepelni, még ha jellemzően nem is ez a kedvenc közege a zenekarnak, és ha tíz évvel ezelőtt ott voltunk a huszadik szülinapon, naná, hogy a harmincadikra is elmentünk.

Az este vendége a színtér másik veteránja, a temesvári Dordeduh volt, akiknek az öröksége a Negură Bungethez is erőteljesen kötődik, lévén Sol Faur gitáros és Hupogrammos énekes/gitáros onnan váltak ki, hogy a saját zenéjüket csinálhassák. A Sear Blisshez hasonlóan fontolva haladó társaság az övék is, az elmúlt tizennégy év mérlege egy EP és két LP, és bár ebben a viszonylatban a 2021-es Har album nem is jött ki olyan nagyon régen, páran azért nagyon várjuk a friss dalokat. Na, ilyesmiről egyelőre szó sincs, egy kivétellel most is a Harról játszottak, de félre a nyavajgással, bizony nagyon jók azok a dalok, és bár milliószor meghallgattam már, máig nem tudtam rájuk unni. A négyes egyébként tette a dolgát, tökéletesen tisztában voltak vele, hogy ez az este nem elsősorban róluk szól, de azzal is, hogy a SB közönsége örömmel fogadja majd őket, és így is lett. Viszonylag kevés helyen játszanak amúgy, ezért is szerencsés dolog, hogy legalább évente el tudom csípni a zenekart, mióta a 2021-es Fekete Zajon rájuk kattantam (tavaly nyáron Aradon értük utol őket). Több volt ez, mint minőségi bemelegítés.

Nem is a Barbában lennénk, ha nem kerülne szóba a hangzás, bár azt gondolom, a kisebbik helyiségben eleve könnyebb élvezhető soundot összebarkácsolni, mint a szomszédos nagy hodályban. Szóval a Dordeduh nem is szólt élvezhetetlenül, bár kifogástalanul sem, különösen Hupogrammos hangja és gitárja bánta ezt, de a belső magnóval könnyen ki lehetett pótolni. A Sear Blissnél főleg a kásás gitárhangzásra lehetett panaszkodni, ha éppen akartunk, de szerintem különösebben nem akartunk, mert a huszadik évfordulós ünnepléshez hasonlóan itt is folyamatosak voltak a színpadi történések. A „bemelegítés" után gyorsan meg is villantottak egy dalt Andrásék a készülő új lemezről, utána pedig jöhetett a múltidézés a korábbi felállások emblematikus figuráival (Csejtey Zoltán, Szücs Gergely, Schönberger Zoltán, Scheer „Max" Viktor, Neubrandt István, Ziskó Olivér – először szép sorban, majd a ráadásra immár mindenki felvonult), és bár a zenekar saját bevallása szerint sem próbálta szanaszét ezt a programot, komolyabb döccenők nélkül futott le a szett, a közönség pedig ünnepelt.

Tizennyolc dalt hoztak erre az alkalomra, köztük igazi csemegéket is, jól tudván, hogy a többség a The Pagan Winter / Phantoms / The Haunting „szentháromság" dalaira jön igazán izgalomba. Ahogy ilyenkor illik, a sorlemezek mindegyike meg lett azért idézve legalább egy dal erejéig, voltak sztorik, füst és némi piró is, de a lényeg szerintem mégis az, hogy a Sear Bliss harminc év elteltével sem fogyott ki sem a kreatív munícióból, sem a fizikai erőből, lendületből. Egy ideje már nyilván nem álmodnak világmegváltásról, még csak olyan helyek megtöltéséről sem, ami a negyedszázados múltja ellenére a koncertezésbe csak nemrég belekezdő Thy Catafalque-nak máris összejött. De ahogy mondtam, Andrásék nem a szerencsés csillagállásban, hanem a kemény munkában hisznek, és ha csak a Blue Stage előtti teret töltik is meg, az ott az ő közönségük, senki másé. A mostani jókedvvel és önbizalommal nem kizárt, hogy még a negyvenedik szülinapot is megünnepelhetik ugyanitt (vagy máshol), addig is várjuk az új lemezt és a friss híreket!

Fotó: Hompoth Erika