Jó pár millió éves fejlődés áll meg az emberiség előtt, míg fajunk egyes példányainak agykapacitása talán elégséges lesz annak a számnak a befogadására, mellyel a leírható, hányszor énekelte mar meg a rocksajtó a magyarországi koncertszervezők kezdési időpontokat illető nagyvonalúságát. A Voodoo esetében ennek a jelenségnek (úgynevezett "csúszás") egy valószínűleg minőségi evolúciós ugráson átment válfaját tanulmányozhatta az a kisszámú érdeklődő, aki lemerészkedett dél-Budapest e titokzatos, számtalan legendának otthont adó szegletébe, egy amúgy lenyűgöző céltudatossággal eltitkolt koncert kedvéért.
Ne vágjunk azonban az események elébe, egyelőre a bejáratnál tartunk, mármint ha elvergődtünk a HÉV megállótól idáig a meglehetősen titkosított útvonalon, mely valószínűleg a hely elitizmusának fenntartását szolgálja: a legbátrabb versenyzők is csak legalább két, korábban már itt járt személy vezetésével vágnak neki az óriáskígyókkal, mérges pókokkal, emberevő gombákkal, és frissen megnyílt kocsmának álcázott halálcsapdákkal szegélyezett útnak. A Voodoo maga is egy remek hely, portálja alapján először a kerületi kannásborelosztó-maffia főhadiszállásának tippelné az ember, a félrevezető cégérű kerthelyiségen átvágva (jobbra használtbútorraktár, konstatálom naivan), és megmászva a váratlan, ám meg vállalható emelkedésű lépcsősort (underground rockklub az első emeleten, nekem ez tetszik, de tényleg), majd pedig kipengetve a szolidnak mondható 650 Ft-os belepőt, egyből belecsöppenünk a tutiba. Mármint, ha nincs nálunk táska, ellenkező esetben először visszakergettetünk a korábban bútorraktárként azonosított, mostanra azonban villámcsapás-szerűen átlényegült ruhatárig, ahol 50 forintért megszabadulhatunk terhünktől az est hátralévő részére.
Na, de vissza az emeletre, ahol (bár a meghirdetett időponton öt-tíz perccel már túl vagyunk) meg javában nem folyik semmi. Mindenesetre a gördülékenységet illetően kétkedésre ad okot, hogy az eredetileg ígért harmadik fellépő, az - előttem amúgy ismeretlen - Kaltes helyett az - előttem amúgy ugyancsak ismeretlen - Atropos nevet írták utólag golyóstollal a plakátra, mint az később kiderül, feleslegesen. A klub amúgy teljesen rendben van, korrekt, egy közepes lakótelepi lakás méretét alig meghaladó helyiség, középen bárpulttal, előre és balra a zsebkendőnyi színpad, a hazai szinten obligát dekort valódi fatörzsekből applikált erdőimitáció alkotja, a művészi igényesség mércéjét véleményem szerint abszolút megütve. A WC-ajtók nemek szerinti kiosztását dicséretesen koncepciózus módon egy-egy fa fehér olajfestékkel, laza eleganciával odahevenyészett absztrakciója jelzi, az egyik odvas, a másiknak az oldalából faág meredez rézsút felfelé, az értelmezést a Nyájas Olvasó belátóképességére bíznám. E sorok írója mindenesetre legalább öt másodpercet töltött a hieroglifák jelentésén merengve, bízvást állíthatjuk tehát, hogy az ismeretlen művész elérte célját.
Szóljunk azért a negatívumokról is. A koncertterem fénytechnikája sajnos leginkább egy nosztalgiadiszkó leselejtezett kellékeivel tűnik megoldottnak gondolni, butácskán villogó színes lámpák és egy ufószerű forgó csoda varázsolnak nyugdíjasklub-hangulatot a sátáni rockzene magyarországi fellegvárába, a nyilván titkos fegyvernek szánt lézer mozgása enyhén szólva koordinálatlan, fénye pedig gyengébb, mint azoké a pár éve divatos pointer-tollaké, amelyeket ma kétszázas kiszerelésben vágnak a gimnazisták után az aluljárok vállalkozói, az uzsonnájukért cserébe. Mindez persze csak pénz kérdése nyilván, lefogadom, pár év múlva mindenki lefossa a bokáját a látványtól, mikor belép a Voodoo-ba. Mármint, ha a tisztelt közönség addig is szíveskedik végre felfedezni és elözönleni a klubot, érdemének megfelelően, és nem úgy, mint ezen az estén, ötven fővel képviseltetve magát, lustán lézengve, rostos gyümölcsleveket kortyolgatva. Ja, igen, ezt majd' elfelejtettem, tessék szépen rászokni a töményre. Csak nem képzeli bárki is, hogy a klub a belépőjegyek radikálisan alacsony árából képes kifizetni a zenekarokat, a személyzetet, meg az áramot, és még nyereségesnek is lenni? Nem, kérem szépen, ide brutálisan lerészegedni vágyó tömegek kellenek, nem pár pelyhes állú, nyafka bölcsész, ásványvízért remegő kezekkel. Ints búcsút a májnak, támogasd az undergroundot!
Vessünk most egy pillantást a színpadra, ahol épp a Witchcraft legénysége próbálkozik az elképzelésének leginkább megfelelő hangzás kialakításával. A zenészeket látva nyilvánvaló, hogy nagy dolgok vannak itt készülőben. Pletykák szerint a zenekar próbatermének megközelítése kizárólag egy száznyolcvan centi magas ajtón keresztül lehetséges, és a tagfelvétel egyik alapkövetelménye, hogy a jelölt belépéskor beverje a homlokát a szemöldökfába. A másik feltétel megbízható források alapján az, hogy - vélhetően bonyolult lelki gyakorlatokat útján - képes legyen kiölni magából minden részvétet a hangszerével és a közönséggel szemben. Ezt alátámasztani látszik, hogy ami ügyködésük nyomán a hangfalakból árad, az megítélésem szerint képes lenne leteríteni egy jó kondiban lévő, kifejlett elefántbikát. Minket persze nem olyan fából faragtak, magam részéről valami bátortalan bólogatást is megkockáztatok az egészen korai Napalm Death-t idéző hangrobbanást hallva, csak a zenész kollegák fogják a fejüket, fülhöz közel, de hát ezeknek semmi se jó, büdös progresszívek.
A Witchcraft, miután, amennyire a zajmasszából sikerült kivennem, a kását is kásásította, végez a beállással, és elégedetten távozik, az öltözőbe, ha jól sejtem. Éppen beszélgetésbe kezdenénk, mikor kiderül, hogy nem úgy van az. Rock-klubban csend, hogy képzeljük ezt? Szóval kezdetét veszi, amit jobb szó híján black-diszkónak aposztrofálnék első közelítésben. Black és black-közeli metalnóták jönnek sűrű egymásutánban és borzalmas hangzással, bocsáttassék meg nekem, hogy előadók neveit nem említem, de én néhány kivételtől eltekintve modern blackből fel vagyok mentve, csak a Morbid Angelt ismerem fel, és nem is a számot, csak a stílust, illetve a Cradle Of Filth-et, de azt már csak segítséggel. Namost, ez nem is baj, hogy gondoskodva van a szórakoztatásunkról, csakhogy most rekordhosszúságú, két és fél órányi szünet következik, méghozzá a történelem legcéltalanabb két és fél órás szüneteinek egyike, ha szabad rámutatnom, hiszen ezután az elébb behangolt Witchcraft következik. Egyesek szerint a későn érkezőkre várt a klub vezetése, ha ez így van, akkor érdemes volt, tényleg, érkeznek meg vagy tizen az első egy órában, utána szinte senki. Mondjuk hallani olyasmit is, hogy valaki beszélt egy arra tébláboló szervezővel, kérdezvén tőle, hogy mikor kezdődik a koncert, "Miért, szóljak, hogy kezdődjön?", hangzott volna állítólag a jól megfogalmazott, tökéletesen helyénvaló viszontkérdés. Persze ez nyilván csak rosszindulatú szóbeszéd, fújj.
Van egy másik népszerű elmélet is. Eszerint a hosszúra nyúlt pauza a Witchcraft Norvégiából várt corpsepaint-szállítmányának késlekedésével magyarázható. De ez már tényleg csak genyózás, a lényeg, hogy mikor hőseink végre a színpadra lépnek, minden igaz black-rajongónak jóleső melegség tölti el a szívét. Nekem külön is remeg a lábam, mégiscsak először látok élőben fellépni festett arcú black metal zenekart. A harci színek ugyan némileg fantáziátlannak mondhatók, a zenekar háromnegyede a fehér arc + fekete folt a szem körül kombinációra esküszik, amit azért láttunk már, kis jóindulattal azt mondanám, hogy a Misfits-től, nagy rosszindulattal viszont azt, hogy kelet-Ázsia népszerű, bambuszevő medvéitől. De inkább nem mondok semmit, különben is, a gitáros rombuszaira tényleg nem lehet panasz, ahogy legfeljebb két szabadsági fokot igénylő katatón mozgására sem.
Megjelenésileg egyébként nagyon egységesek, szigorú fekete szerkó, fekete hajak, na jó, a dobos szőke, de ő úgyis elbújik a tamok mögé, úgyhogy ennyi deviancia még bőven elnézhető. Na, várjunk csak, lehet, hogy a basszusgitáros is szőke, ááá, mindegy, hagyjuk ezt. Különben is, mikor a húrok közé csapnak, illetve hát a dobos a bőrök közé, az énekes meg csak úgy csapkod a levegőbe, juteszembe, tíz centis szegekkel kivert csuklószorítója van neki, újabb jópont, szóval, amikor, akkor mindenki azonnal megérti, hogy itten most ütött a végítélet órája, a holtak kikelnek sírjukból, és tökönrúgnak mindenkit, aki nem vitt nekik virágot november elsején. Egyszóval pont az következik, amit pár órája öt percben már megtapasztaltunk, csak most úgy háromnegyed órán keresztül, maximum tíz másodperces szünetekkel, melyek során az énekes kihányja a lelkét a mikrofonba, amit felfoghatunk a következő szám bekonferálásának, de jelentheti azt is, hogy "légyszi még egy kis kakaót a Józsi kontrolljára, köszi". Mindegy, a lényeg, hogy alaposan meg lettünk büntetve, személy szerint sírva könyörögnék repetáért, de látom a többiek szemén, nem értenének meg, jönnének mindenféle kifogással a hangzást és a hangszeres tudást illetően, felismerhető nótákat követelnének, szintetizátort, akusztikus betéteket, női éneket, meg tudomisén, de csak mert nem látják a bandában azt, amit én, az ember ősi vágyát a pokol erőinek felszabadítására, és a reményt, hogy egyszer, valaki képes lesz véghezvinni azt. A Witchcrafték érzésem szerint nagyon közel járnak a megfejtéshez. Ja, egyébként állítólag egy Darkthrone feldolgozást is eljátszottak, én ezt ugyan nyugodt szívvel nem írnám alá, mert a második szám végére valószínűleg már a saját anyám hangját se ismertem volna fel, meg a Darkthrone-ról meg külön fogalmam sincs, hogy milyen, biztos, mint a Witchcraft, csak még ilyenebb, de ha egyszer úgy mondjak, csak nem hazudnak már.
Ezek után a Sear Bliss koncertről szívem szerint már nem is írnék, az est fénypontja, nyugodtan állíthatom, már megvolt, de azért pár szót mégis. Szóval: Nagy András énekes permanens kirúgási/kilépési láz után kettesben maradt a dobossal (akinek a nevét nem volt türelmem előkeresni, Szilvi, lécci bogarászd majd elő valahonnan, mert éjjel 1 óra van minnyá, és leragad a szemem / Schönberger Zoltán - V.Sz./), és szinte a nulláról sikerült újraszerveznie Magyarország legexportképesebb black metal bandáját. Bevett két új gitárost, ő pedig basszusra váltott (de lehet, hogy ez se így van, a konkrét adatokkal mindig gondban vagyok, főleg ha nem érdekelnek egyáltalán, sz'al Szilvi, ennek is nézz utána, légy oly jó, sőt azt is el bírom képzelni, hogy tudod ezt séróból, mert te szoktál tudni ilyen hülyeségeket, amiért egyébként végtelenül csodállak, de télleg /nem váltott át, eddig is bgitározott az "éneklés" mellett - V.Sz./), továbbá egy szintist, aki a trombitával is elbánik, ha kell, viszont bizonyos szögből, legalábbis onnan, ahol én álltam a koncerten, egészen biztosan, úgy néz ki, mint a T1000-es modell a Terminator 2-ből. Ez persze nem baj, bár nem is az a kész szerencse, ha úgy vesszük. A nagyobb gond az, hogy igazából semmi izgalmas nem mondható el a koncertről, ha csak azt nem, hogy a régi számok elég ütősek továbbra is, az újak is ígéretesek, viszonylag jól is játszották őket, bár a trombita néha kissé hamisan és kapkodva szólt, T1000-esünknek ugyanis sietnie kellett vissza a billentyűkhöz, a zenekar pedig továbbra sem kelti azt a kimondottan egységes hatást, sem zeneileg, sem megjelenésben. Egy ilyen kaliberű bandának már illene valami kiforrott megjelenést mutatnia, és itt nem elsősorban bőrnadrágokra, esetleg András bársony pulóverére (vagy akármi volt is az) gondolok. Egyébként drukkolok, hogy talpraálljanak, de biztatót egyelőre csak ennyit tudok mondani: Hajrá, Sear Bliss!
Az est legérdekesebb momentumát egyébként az egészséges fejbőrű fiatalok jelentették, akik végre megmutatták, hogyan lehet atmoszférikus black metalra pogózni és egyéb tornagyakorlatokat végezni. Például karlendítés: jobb karral végzendő, kiinduló helyzet zárt, lefelé fordított tenyér, behajlított könyök, a mozdulat bal válltól indul, a kar a test előtt negyvenöt fokos szögben kiegyenesedik, majd vissza. Ismételjük sokszor.
Hozzászólások