Shock!

A finn ...and oceans-t mindig is különleges szimpátiával figyeltem, ám ezt sokkal inkább érdekes hangzású nevüknek, szellemes lemezcímeiknek, és a black metal stílusban szokatlanmód igényesen kivitelezett borítóiknak köszönhették, mintsem zenéjüknek, amelyet csak felületesen ismertem. Az előbb felsoroltakon felbuzdulva nekiálltam ugyan letölteni dalaikat különféle tökéletesen legális internetes forrásokból, de miután úgy találtam, hogy az egyébként ígéretesen jópofa számcímek mögött teljességgel arc nélküli tucat-black nóták bújnak meg, nagyjából az ötödiknél feladtam, nem kívánván lerombolni maradék illúzióimat.

A sors azonban néha úgy hozza, hogy nem menekülhetünk régóta esedékes tartozásaink elől. A sors - mint már annyiszor - ezúttal is főszerkesztőnőnk, Valentin Szilvia képében jött el hozzám, kezében kék promo CD-tasakot lobogtatott, szemében a könyörtelenség hideg tüze égett, de hülyeségekből és fárasztó képzavarokból legyen elég ennyi. A borító ismét korrekt, a lemezcím már önmagában is nagyon rendben volna, ráadásul ez még csak a rövidítése a teljes címnek: Allotropic/Metamorphic - Genesis of Dimorphism, amely, bár kétlem, hogy mélyebb tartalmat hordozna, vagy hogy a srácoknak akár fogalmuk volna ezeknek a - valószínűleg értelmező szótárból kilesett - szavaknak a jelentéséről, de kétségtelenül jól hangzik.

Nemkülönben a lemez maga. Az Abyss stúdió nem véletlenül olyan népszerű, ismét hozza azt az arányos, telt, kissé talán death metalosan tömény hangzást, amit Dimmu Borgir, Children Of Bodom, Hypocrisy lemezeken is hallhatunk. A kézenfekvő kérdés ilyen esetben a következő: nem megy-e ez az egyéniség rovására? A kézenfekvő válasz pedig, ahogy az ilyen esetek többségében, igen rövid: dehogynem. A promo-borító ugyan nem halmoz el információkkal a lemez producerét illetően, azt azonban - a túlságosan profi, túlságosan ismerős megszólalásból ítélve - erősen kétlem, hogy a banda önmaga keverte volna az anyagot. Ami számomra elég meglepő, tekintve, hogy egyébként hallhatóan igyekeztek egetverően eredetiek lenni. Mármint, ahogy az ilyesmit a - fogalmazzunk így - kevésbé istenáldotta tehetségek elképzelik: egymással köszönőviszonyban sem lévő stílusok ötvözésével. Nyilvánvalóan ők akarnak lenni "Az Együttes, Amely Egyesítette A Black Metalt A Technóval", és egy pillanatig sem látszanak zavartatni magukat a szomorú ténytől, miszerint ezt előttük már annyian megtették, hogy a felsorolásukat további fél flekk hiányában mellőzni vagyok kénytelen. Megható buzgalommal helyeznek egymás mellé ezerszer eljátszott gothic ("Tears Have No Name") és black (nagyjából az összes többi szám) metal sztenderdeket, csilingelő-puttyogó szintifutamokat, kevéssé variált, diszkós dobgép-ütemeket, és gyermeki örömmel csodálkoznak rájuk: milyen érdekes! Ez persze már eleve túlzás, én legfeljebb meglepőnek nevezném, mármint ha feltétlenül valami pozitív csengésű jelzőt kívánnék használni ezzel az izével kapcsolatban, de ugyanezt elmondhatnám a lekváros kenyér-kovászos uborka mixről is. Hogy a fiúk mennyire híján vannak egyéniségnek, annak ellenőrzéséhez egyébként elég, ha a szinti-mentes részekre koncentrálunk, és megpróbáljuk elképzelni, mekkora feladat lenne ezek alapján felismerni, melyik együttes játszik. Megsúgom, jókora.

Azért én nem adom fel. Bár egyre fogyatkozó meggyőződéssel, de nem szűnök meg követelni: készítsetek nekem végre egy ötletektől és gondolatoktól hemzsegő, izgalmas ...and oceans-lemezt, egy olyat, ami felnő a körítés mellé! Csináljatok zenei forradalmat! Halljátok, rohadékok?!?

Süketek ezek.