A cd-hez mellékelt pár soros magyarázat ismeretében, mely szerint ez itten egy újra felvett, illetve korábban hozzáférhetetlen számokat tartalmazó kiadvány előzetese, melyet jövő áprilisban terveznek kiadni, kicsit furcsállottam, hogy Karsten Hamre (a zenekar egyszemélyes legénysége) a recenzió megjelenésének várható időpontját firtató levelei lassan elborítják Szilvit.
Megakadályozandó a humanitárius katasztrófát, úgy döntöttem, engedek az erőszaknak, és - miután egy hólapát segítségével kiszabadítottam főszerkesztőnőnket, legalább annyira, hogy levegőt kapjon - haladéktalanul a lemez tanulmányozásába fogtam. Mint utóbb kiderült, jól tettem, hogy nem raktam félre a lemezt februárig, ugyanis a kísérőlevél tévedésből került a lemez mellé, ez valójában egy teljesen új zeneanyag, októberben a boltokban.
Mindenesetre a fent részletezett bénázás, és a promó cd teljességgel csupasz tokja - melyet szemlátomást a legősibb Norvég temetők földjében rothasztottak - határozott kétségeket ébresztett bennem a művész szándékainak komolyságát illetően. Pedig a szóban forgó zeneanyag, ha a lelkem üdvösségét nem is cserélném el érte, mindenképpen figyelemreméltó. Hogy mást ne mondjak, máris többször hallgattam végig, mint az új Rollinst.
Nem szokásom a dalok egyenkénti elemzése, de nem is most fogom elkezdeni, tekintettel a számcímek listájának tökéletes hiányára, e nélkül pedig kénytelen lennék ilyeneket írni: "az első számban ezt halljuk, míg a másodikban azt, szemben az ötödikkel, ahol viszont...", na, tetszenek érteni. Maradjunk annyiban, hogy van itt meglepően, sőt hátborzogatóan jó, helyenként kétlábdobbal támogatott, zongorára és valami ismeretlen, kísértetiesen sípoló hangszerre (persze nyilván szinti) komponált, a leghatározottabban Arcturusos, bár annál mind szerkezet, mind hangszerelés tekintetében jóval minimalistább, repetitív meneteléstől presszórockos Casio-dobütemre tekert, szinte már vállalhatatlanul csöpögős hard rock gitárszólóig minden, melyekre általában még Garmnál is aggasztóbb hangokon nyöszörög a nyilvánvalóan rendkívül gonosz és/vagy emésztési problémákkal küzdő frontember, bár az is előfordul, hogy effektíve énekelni próbál, nos, ezeket a részeket, ha lehet, még kevésbé kéne erőltetni, mint. Ahogy a szintetikus hangszerekről is illene átszokni a session-zenészekre, kicsit ugyan többe kerülnének, de máris közelebb lennénk ahhoz, amit valójában itt hallanunk kellene.
A kilencvenes évek vége felé rengeteg északi csapat fogott a black metaltól távolodva saját arcának keresésébe, és legtöbbjük meg is lelte azt az Arcturus hóna alatt. Könnyű kézzel sorolhatnám a Penitentet is a klónokhoz, de el kell ismernem, az általam eddig hallottak közül messze kiemelkedik, nem utolsósorban azzal, hogy Hamre valóban jó dallamokat ír, amelyek önmagukban is képesek hosszabb időre lekötni a hallgató figyelmét, és valószínűleg ennek köszönhetően fel sem merül benne a késztetés, hogy tökéletesen össze nem illő témákat egymás mellé dobálva próbálja "izgalmassá" tenni dalait.
Namost, lehet, hogy mindaz, amit itt leírtam, a beavatottak számára felháborító baromság, és valójában az Arcturus egy szemérmetlen Penitent-kópia - ez simán elképzelhető, tekintve, hogy a szimfonikus verkli-blacknél csak a nőkhöz értek kevésbé -, szóval ha esetleg így lenne, és szavaim számos rajongó szívébe ültettek múlhatatlan gyűlöletet irántam, nos, tudnotok kell, hogy ez engem kurvára nem érdekel.
