Azt hiszem, nem is kaphattam volna kiválóbb Mikulás-ajándékot, mint azt a számomra meghatározó énekest és showmant, akit már tizensok éve illett volna itthon felléptetni, akár “anyabandájával”, a Skid Row-val is anno. A Wigwam előtt megnyugtatóan hosszú sor állt (a megnyugtatót persze nem a sorállás nagyszerűségére, hanem arra értem, hogy félelmeim ellenére nem csak pár száz old-school rock’n’roller volt kíváncsi Bach mesterre), és bejutva már az előzenekarként tündöklő Extázis műsorába sikerült belecsöppennem. Érdekes módon a már bejutott közönségből elég sokan figyelemmel kísérték a műsorukat, így én is így tettem, de lelkesedésem nem tartott sokáig.
Persze, az egy dolog, hogy egy rock’n’roll klasszikus elé nem tesz az ember dübörgő metal fogatot vagy nu-metal üdvöskét, de ez a 20 éve is elavult, erőtlen gumi-glam kábé ugyanennyire nem volt idevaló. Még sosem hallottam az Extázisról, fura is volt, hogy a semmiből egy ilyen szintű koncert vendégévé törtek fel hirtelen. A stílus az a fajta laza, amerikaias-napszemüveges rock akart lenni amit fél kupica Guns-ból, és másik fél kupica Bon Joviból kevertek össze, lazán, nyeglén, és sajnos jellegtelenül. Valahogy számomra itthon még senki nem tudta azt az igazi beleszarós rakendról fílinget prezentálni amitől azonnal beugrik Kalifornia meg a motorozós, hosszúhajú istenségek szőke cicoidokkal a hátuk mögött, de azért anno sokkal jobb próbálkozás volt erre nézvést a Marilyn, a Stallion vagy a Tears (te jó ég, de rég volt!) no meg a nagyonnagyonrégi Dance.
Ugyan az Extázisban elvben minden a helyén volt, laza ritmusok, kiengedett pergőcin, sleaze gitárok, szőke Vince Neil másolat énekes (hangilag is, ami ugyebár nem egy Pavarotti szint), de valahogy a tűz, az élet, a hitelesség hiányzott, ahogy elnéztem a srácokat álldogálni a mikrofonjaik előtt.
Lehet, hogy csak a koncertrutin hiányzott, vagy épp az a plusz lazaság és feeling ami egy “eredeti” bandában megvan, nemtom. Mindenesetre ezt kellene gyakorolni, meg bomba refréneket gyártani, utána kellene csak ilyen nagyobb lélegzetű bulikon elkápráztatni a nagyérdeműt.
No, de ugorjunk is az est főszereplőjéhez és kompániájához, Sebastian Bach-hoz és csapatához! Úgy háromnegyed órás beállás után besétáltak a zenészek, azaz Ralph Santolla (Iced Earth, Millenium) gitáros, Steve DiGiorgio (Death, Testament, Sadus, megmindenmás) bőgős, Mark Prator (Iced Earth, Demons & Wizards) dobos és egy számomra eddig ismeretlen “másodgitáros”, Johnny Cromatic, és belekezdtek egy irgalmatlanul másfélszeresére gyorsított Slave To The Grindba. Szinte berobbant a színpadra a Főhős, és egy olyan zúzda vette kezdetét, amire inkább thrash bandáknál adódik példa. Az egyébként sem nyálas nótát úgy darálták végig, mintha a Láncfűrész Tribute Band lennének minimum. Király volt! Bach mester pedig mintha megállította volna az időt a kilencvenes évek elején, ugyanaz a vad és laza égimeszelő showman, mint amit a legendás korszakban (videón) láthattunk.
A show szinte megállás nélkül robogott tovább, főleg az első és második - tehát sokak számára klasszikus - Skid Row lemezek anyagaira támaszkodva. Volt Big Guns, Piece Of Me az első lemezről, no meg a Here I Am, amit itt is, mint az egy héttel korábbi interjúban, megmagyarázott nekünk a Mester: Tizensok évet kellett várni arra, hogy végre Magyarországon is elmondhassa: “Itt vagyok”! A közönség pedig tombolt és Bach tenyeréből vacsorázott. Persze jöttek az első lemez lassúi is, I Remember You, 18 and Life... A kb. 800 fős közönség pedig szóról szóra énekelte, ordította a szövegeket, a Főhős pedig, aki már egyébként is eléggé meghatódott a kitörő lelkesedéstől és a feléje irányuló hihetetlen szeretettől (komolyan, ezt érezni lehetett, lehet, hogy Romana-gyanús ez a sor, de akkor is!), a hibátlanul elővezetett közönség-kórus hallatán szabályosan elérzékenyült!
No aztán a második lemez klasszikusai is megzúzták a jónépet, volt In A Darkened Room, Monkey Business, meg a többi ultranóta sorjában.
Mellettem az irdatlanul összepréselődött tömegben valaki persze epésen meg is jegyezte, hogy azért csal a magasaknál a Főhős, és már ő se a régi... Jaj már! Tény, hogy nem volt minden a helyén, de ez volt az a koncert, ahol ez tökéletesen megbocsátható, sőt, szinte észrevehetetlen volt. Bach koncertje inkább show, látszik, hogy jó adag színházi mentalitást átvett a musicalek világából a Főhős, szinte egy jókedvű musicalben is érezhette magát a néző, Bach sírt, nevetett, beszélgetett, viccelődött, és közben gigantikus méretekben sugárzott róla a boldogság. Hihetetlen, hogy úgy tudott őszintén örülni a jó reakcióknak mint egy kisgyerek! A koncertet videózó, gyanútlan roadot is többször bevonszolta a színpad közepére, ráparancsolva, hogy a közönséget vegye fel!
Az ultra-szimpatikusság egyébként másban is megmutatkozott: épp a kevés újabb, saját dalainak egyike volt soron, majd épp átváltott volna a banda a Rocky Horror Show musical betétdalába, a Timewarpba. A csapat már tolta a nótát, Bach is elkezdte az első sort, mikor a közönség első sorában egy ultabunkó, tajparaszt agresszor türhő barom securitys szabályosan végigvert és rugdalt egy srácot a falig, majd ott tovább rugdosta (fejbe!!!!!) - ekkor Sebastian azonnal leállította a csapatot és ordítozni kezdett a secussal, miszerint addig nem folytatja a koncertet amíg a srácot vissza nem engedi a közönség közé - ide ugyanis szórakoztatni és bulizni jöttek, nem verekedni! És tényleg, eltelt vagy fél perc, míg az amőba-agyú seggfej észrevette magát és elengedte áldozatát - addig pedig síri csend volt! Komolyan, szerintem többen nagyon szégyelltük magunkat azért, hogy Bach mester esetleg ezt az élményt viszi haza Magyarországról...
A kis intermezzo után persze folytatódott a show, a fair play gesztust természetesen a közönség irdatlan tapssal hálálta meg. Hamarosan úgy tűnt, abba is hagyja a bulit a rövid idő alatt szénné izzadt csapat, de természetesen “kénytelenek voltak” visszatérni egy fergeteges ráadás erejéig.
A bulit a Youth Gone Wild koronázta meg, természetesen egy emberként üvöltötte a jól ismert szavakat mind a nyolcszáz jelenlévő. Vicces volt, mikor a nótában elérkezett a csordavokál “Skid Row” szövege, a közönség hatalmas elánnal beénekelte az ex-csapat nevét, Sebastian pedig a kontroll-ládára állva kölyök-hátsójára mutogatott, jelezve ezzel is, mennyire tartja ma régi társait.
A kísérőcsapatra sem lehetett egy szó sem, a fejre kissé Jordan Rudessre emlékeztető Ralph Santolla feelingesen tolta a klasszikus szólókat, ráadásul jóval virtuózabb betétekre ragadtatta magát mint a Skid Row bárdisták anno. Érdekes volt, hogy a frissen feltűnt gitáros, Johnny is “kapott” szólót jócskán, nem csupán ritmusgitáros volt, de tevékeny részese a zenének, vokálozott is teli tüdőből, kiváló választásnak bizonyult. DiGiorgio vadállat módon bőgőzött ismét, szinte egy harmadik gitárként használva olykor a bőgőit, egy helyen még szólóra is ragadtatva magát. A dob is korrekt volt, sok helyen eszméletlen duplázásokkal tarkítva a klasszikus témákat.
Szóval, azt hiszem, mindenféle (esetleges) szakmai hiba ellenére számomra az Év Koncertje volt az est. És nem csak nekem! Sebastian az öltözőbe érve ugyanis szabályosan sírt meghatódottságában! Aztán persze berendelt két szőkeséget, akik azóta bizonyára büszkén emlékeznek lábaik között Őrockandrollságára, de még ezt is elnézzük Mr. Bachnak, ilyen volt mindig és legyen is ilyen: Mr. Rock’n’Roll, a Fiatalság Vadsága. Egyre biztosabb, hogy valamelyik nyári fesztiválon viszontláthatjuk őt és csapatát. Reméljük, tényleg így lesz és hamarosan elmondhatja: Here I Am... Again!
Fotó: Valentin Szilvia
További fotók:Sebastian Bach
