Shock!

Valahogy úgy alakult, hogy hiába hallgatom a Sepulturát az 1989-es Beneath The Remains lemezük óta, mégis a 2006-os Petőfi Csarnokos koncertjükre jutottam el első alkalommal, pedig jártak erre néhány alkalommal azóta is, igaz, a fővároson kívül. Korábbról pedig az 1993-as Paradise Losttal való közös koncertjüket említeném, ami a megboldogult Rockland nevű szórakozóhelyen volt (ami még korábban diszkóként üzemelt), ám sajnos az akkori fizetésem nem engedte meg, hogy megszámlálhatatlan neves koncertre ellátogathassak egy évben (azévben volt Aerosmith / Mr. Big és a Metallica / Megadeth / The Cult, ezekről viszont komoly emlékekkel rendelkezem). A 2006-os pecsás koncert nyilván már felemás volt számomra, ősrajongóként természetesen jó lett volna látni az eredeti felállást, de hát megkedveltem a derrickes lemezeket is, az a fellépés pedig több mint meggyőző volt. Így kilenc év elmúltával komoly sürgetést éreztem, hogy ismét megtekintsem őket, annak ellenére, hogy emlékem sincs, mikor hallgattam utoljára a második éra albumait, ellenben az Arise és a Chaos A.D. ma is elég gyakran megfordul a lejátszóban.

Igaz, a tartós hőség miatt képtelen voltam rávenni magam, hogy a város pontosan másik feléből odaérjek a korán kezdő Magorra, meg nem is az én világom a zenéjük. A Cadaverest a demók óta ismerem (illetve akkor még CDT voltak), és ugyan az utóbbi években nem pörögnek magas hőfokon, a lemezeik még mindig jók. Élőben rég találkoztam velük, egészen pontosan a 2010-es Sziget fesztiválon, most pedig az Andreas Kisserrel készített interjúnk miatt csak a koncertjük elejét és végét láttam: az irgalmatlan hőség ellenére még aránylag mozogtak is a színpadon, zenéjük pedig teljesen jól passzolt a Sepu elé. A törzsi-ritmusokkal, groove-os riffekkel operáló zenekar egyik nagy ütőkártyája a kimondottan jó torkú Bölcsföldi Zoltán énekes, aki miatt kiemelkednek a mostanában inkább fogyatkozó hasonló stílusú csapatok közül. Nyilván nem ez volt életük koncertje nekik sem, de tök jól megfogták a közönséget, még a hátul pilledten ülők is figyelték Körmiéket.

Naplemente körül lépett színpadra a harmincéves fennállását turnéval ünneplő Sepultura, és ahogy várni lehetett, az egész életműből szemezgettek: koncertek esetén olykor önspoilerezek, így kimondottan örültem a setlistnek. Essünk túl a rossz dolgokon az elején: a hangzás penetráns volt, Kiss kolléga fogalmazta meg a legtalálóbban, hogy a mélyeket a turnébuszban felejtették. Paulo basszusgitárját aránytalanul alul is keverték, legalábbis Andreas előtt szinte kizárólag az amúgy csodaszép Orange ládákból kikevert gitárhangot lehetett hallani. Füldugóval valamit javult a helyzet, legalábbis a Sokol-rádiós hangzás tompább verzióban értékelhetőbbé vált. A másik, amiről muszáj szót ejteni, még mindig a gitárokkal kapcsolatos: nyilván oka van annak, hogy egy gitárral nyomulnak hosszú évek óta, de élőben bizony égetően szükség lenne még egyre, főleg, ha kevésbé meggyőző a sound, ugye. Andreas hiába mániákus és jó gitáros, nem tudja megszólaltatni a dalok nagy részét egyedül. A harmadik tényező, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül, maga Derrick Green. Rokonszenves a nagydarab négus, de hiába töltött el idestova tizennyolc évet a Sepultura berkeiben, nem vált igazi, szemeket magára tapasztó frontemberré. Márpedig kétfajta jó frontember létezik. Az egyik, aki karizmával született: kimegy a színpadra, és a közönség a tenyeréből eszik, a másik pedig, aki megtanulja, miképp tudja magára vonzani a tekinteteket. Na most, sajnos derék Derrickünk (muszáj volt elsütnöm ezt a borzasztó szóviccet, bocs!) hátravonul, amikor épp nincs semmi dolga, próbál beleolvadni a környezetébe, vagy esetleg vörösandrásosan rugózó, integető karlengetéssel szórakoztat bárkit (el is sütöttük azt a poént, hogy Derrick a fekete Vörös András). Pedig a hangjával nincs gond, tök jól, szerethető módon üvöltözik, de tény, hogy Andreas jelenti az igazi látványt a színpadon.

A sok éve ugyanazt a külsőt öltő (messziről még mindig kimondottan szemrevaló) Kisser láthatóan a zenével együtt él, szenvedélyes játéka, a gitárral együtt lélegző mozgása rendkívül látványos, és még azt is meg lehet neki bocsátani, ha egyes gitártémákat vagy szólókat kicsit bénán vagy egyenesen kurvaszarul játssza – előfordult, nem baj ez, úgyis hallunk mindent a belső magnónkban, ugye, főleg, ha olyan örökzöldekről van szó, mint a Territory vagy a Refuse/Resist. A rendezői bal oldalon a nonstop vigyorgó, de egyre inkább egy joviális nagypapára emlékeztető Paulo Jr. lépeget ide-oda boldogan, ő is régi, kedvelhető bútordarab. Az új dobos kölyök, Eloy Casagrande ellenben maga az ördög, és ha létezik tökéletes választás, valószínűleg ő azok egyike. Nemcsak eszement látványosan dobol, de hihetetlen nagy erővel és beleéléssel teszi mindezt, olyannyira, hogy kábé a koncert felénél konkrétan szétesik a lábdob, ezért egy ideig a tanácstalanul álló zenekarból Andreas el is kezd valamit random gitározgatni, amibe beszállnak a többiek. Még ez a kis zökkenő sem akasztotta meg egyébként a hangulatot, főleg, amikor a rajongók tiszteletére és a harmincadik évet megünneplendő a Sepultura Under My Skin című új dal is felhangzik az átszerelés után.

Vigyorogva állapítottam meg, hogy a nagyon korai Sepu-dalok mennyire slayeresek mai füllel is, de nem baj ez, vigyorogni meg van okom, mert komolyan rámtört a nosztalgia olyan dalok hallatán, mint az Inner Self, a Dead Embryonic Cells vagy a Territory / Arise / Refuse/Resist hármas, és persze a végén a Biotech Is Godzilla, Ratamahatta, Roots Bloody Roots örökzöldeknél szintúgy. Meg persze amikor unokatesóm mögöttem valamelyik kőkori dal hallatán sikoltozni kezdett, mert azt még én vettem át neki kazettára a '90-es évek elején, ezzel (is) belevíve őt a rockandroll bugyraiba. Így járt. És mivel annak idején a Sepultura elég komoly közös pont volt mindenféle bulizásaink alkalmával, külön élmény volt AZOKAT A DALOKAT hallani, és látni közben a poszterekről megelevenedett Andreast.

Mindamellett az „újkori" dalok is ütöttek, a csók-csók-csók (copyright by Balázs Koroknai) különösen, olyannyira, hogy kedvem támadt utána meghallgatni egy-két derrickes lemezt. Nem csak a nosztalgiafaktor és az időjárás miatt volt tehát forró hangulatú a koncert: a Sepultura még mindig tényleg életképes és szerethető, és csak remélem, hogy nem kilenc év múlva találkozom velük újra.