Shock!

Míg a Cryptopsy koncert után a leharcolt közönség nagyrésze félig bóbiskolva a herbatea-fogyasztását megnövelve töltötte a napot a munkahelyén, este pedig még a Barátok köztöt sem várva meg, ágyba bújt, mi, folytatva háromnapos magán (nem ottalvós) death metal fesztiválunkat, ellátogatunk a Rocktogon hűvös pincehelyiségébe, hogy a Sick Summernek elkeresztelt miniturné budapesti állomásán rongáljuk tovább hallásunkat egy texasi, egy bécsi és egy székesfehérvári halálbrigád muzsikája által.

Soha korábban nem kerültem kapcsolatba a turné résztvevőinek zenei munkásságával, a koncert előtt sem vetemedtem arra, hogy belefüleljek eddigi életműveikbe – így az esti műélvezetet az első benyomás érzetének rendeltem alá. Arra viszont kíváncsi voltam, miért vállal be két magyarországi fellépést is két, a területen tulajdonképpen ismeretlen zenekar. Mint kiderült, a texasiak és a bécsiek között nem újkeletű a kapcsolat: tavaly már tettek egy közös kört Texasban, s ez a fesztiválszezonra időzített egyhetes európai fellépéssorozat afféle viszonzás lehetett, amit egy osztrák koncertszervező ügynökség hozott tető alá egy spanyol, a cseh Obscene Extreme és a bécsi Escape fesztivál időpontjait figyelembe véve. Szerdán Szegeden mutatkoztak be a zenekarok a Club Noirban, a helyi, a szélesebb hazai közönség előtt még ismeretlen Scorched Earth társaságában, majd északnak jöttek 180 kilométert, hogy a fehérvári Eradication felvezetésével itt is életre keltsék a publikumot.

Nos, tömegekre nem számítottam, de mikor negyed tízkor a húrok közé csapott a magyar kvartett, összesen hatan ácsorogtunk – várakozásokkal telve persze – a színpad előtti félhomályban. Később sem kellett több a két kezem tizenkét ujjánál, hogy meg tudjam számolni a hallgatóságot, s ebben a hallgatói létszámban az egymást megtisztelő zenekari tagok is beleértendőek – ám ez semmi módon nem befolyásolta a fellépők vehemenciáját, mindhárom banda nagyon odatette magát a rendelkezésükre álló egyenként negyven percben.

Az Eradication még a megelőző napi fellépésnél is jobban szólt – a hangzás végig klafa volt az este –, élesebben hangoztak, mind a gitárt, mind a basszust jól lehetett hallani, és érdemes is volt figyelni rájuk, mert mindkét húros hangszeres kiváló művelője választott instrumentumának. Zenéjükben sem a svéd, sem az amerikai death metal gyökerek nem dominánsak, a két „alapdiszkurzus" több évtizedes kölcsönhatásának egy sajátos elegyét játsszák, hallhatóan törekedve a saját hangzás kialakítására. Nagy örömünkre még a Bloodbath Breeding Death-jét is eltolták a programjuk részeként.

A gitárosok révén a black metalos Misanthropic Mightban is érdekelt bécsi death formáció, a Parental Advisory sem csak a kilencvenes évek-beli death metal ikonok utánzásában leli örömét. Az odafigyelésre késztető, karizmatikus kiállással bíró négyes nem csak megidézi ezt a zenei korszakot, hanem aktívan alakítja is a saját igénye, elképzelése szerint. Érdekes például a vokális front megosztása, amin, a külső alapján feltehetően testvérpár gitáros/énekes Sic és Marathon basszer osztozik, de még a mélynövésű gitáros Otto is szerepet kap benne időnként. A látványosan kivarrt fiatalok sűrű „Cheers!" és „Egészségedre!" felszólításokkal kortyolgatták söreiket, közte pedig irgalmatlanul nyomták a jól felépített dalaikat. Hallhatóan a ritmusszekció teljesítménye a domináns, a dobos srác, Raphi teljesítménye egyenesen fenomenális volt – olyan könnyedséggel és keménységgel ütlegelte a bőröket, hogy öröm volt nézi is.

A Texas állambeli Severance még 1989-ben(!) alakult, de csak 2001-től adott ki lemezeket, szám szerint hármat, a legutóbbit még 2011-ben. A korai felállásból egyedül a dobos Jaime Perez maradt hírmondónak (mosolyt csalt az arcra, hogy fehér zokniban, cipő nélkül nyomta a lábgépet a koncerten...). A zenekar a brutál extrém death metal mellett kötelezte el magát, s ezt kíméletlen intenzitással magas fokon műveli is. A fellépésük egy nagyívű női énekes intróval vette kezdetét, ekkor a zenekar még háttal állt a közönségnek, majd befordultak és eszement módon nekiálltak őrölni. Mindkét gitáros kiváló szólókkal örvendeztetett meg bennünket, hiába, ebben a technikás műfajban elengedhetetlen magas szintű tudás. A szimpátia pálmáját aznap este mégis az énekes Mike Mena nyerte el – a zenekar azon háromnegyedébe „tartozva", akik valószínűleg dél-ázsiai felmenőkkel büszkélkedhetnek –, hol mosolygós, hol elszánt képpel, jókedvvel buzdított bennünket az irányított káosz mind teljesebb befogadására. Mindeközben lángoló pirosra festett szakállával, egész kiállásával egy tekintetvonzó, karizmatikus frontember képét sugallta.

Nagyon jóféle zajt csaptak, elégedetten távoztunk.