Shock!

Mindig örvendetes, ha különlegességekkel ajándékozhatjuk meg a Nyájas Olvasót. Volt itt már chicagói Joe Perry Project koncertbeszámoló, Europe tudósítás Rómából, de szerénytelenség nélkül nevezhetem különlegességnek korai Bang Your Head!!! fesztiválcikkeinket is (akkor még senki nem járt oda itthonról).

Noha a helyszín ezúttal egyáltalán nem számított speciálisnak, és attól sem kell hanyatt esni, hogy egyedül nálunk lesz magyar nyelvű beszámoló, viszont a szóban forgó esemény mindenképp az előbb megkezdett sort hivatott folytatni, hiszen a Shadow Gallery mindössze 11 állomásos Európa-turnéja abszolút unikumnak számított a kontinens progmetal színterén.

Egyrészt itt van ez a pozsonyi buli, ami 3 (!) görög, egy-egy francia, angol, holland, német, lengyel, olasz és belga dátum közé ékelődött be, másfelől maga az a tény is óriási, hogy a Gallery egyáltalán rászánta magát a koncertezésre másfél-két évtized makacs stúdiózenekarosdi után. Ehhez tegyük még hozzá, hogy egy magyar koncert lehetősége is felmerült, mert a menetrend lehetővé tette volna, de most már végül is mindegy.

Pozsonyban ugyanis egyáltalán nem volt rossz a látogatottság (2-300 főt saccoltunk) – figyelembe véve ezt és a körülményeket (a Crazy Mamánál kicsit nagyobb, ülőhelyes lelátót is tartalmazó kellemes klub a belvárosban), valamint a közelmúlt és -jövő koncertplakátjait, elmondható, hogy szomszédainknál keményen beindult a metal élet. Már az áprilisi Over The Rainbow nézőszám is megdöbbentett, de akkor ezt betudtam a nagy neveknek, és az öregrokker nosztalgiának. Most azonban kiderült, hogy az underground is pörög. Pedig a jegyárak a mieinkhez hasonlóak, a keresetek viszont (elvileg) lentebb vannak. Igaz, euróban.

Divat manapság a „csináld magad”-turné, a Shadow Gallery is remek példa erre: akárcsak a Wingernél tavaly, náluk is az előzenekar roadol, cserébe pedig fáraszthatják a közönséget fél órán keresztül. A görög csapat szimpatikus volt, nem is játszottak rosszul, de arctalan, jellegtelen, unalmas 90-es évekbeli modern (?) metaljuk cseppet sem tűnt meggyőzőnek. Találgattuk, hogy biztos valamilyen szinten benne voltak a szervezésben is – emiatt bármit meg lehet nekik bocsátani, talán ők is megbocsátják, hogy a nevükre sem emlékszem.

Szerencsére, ahogy várható volt, nem is vitték túlzásba a játékot, hamar lepakoltak, és elkezdték felrakni a főbanda cuccát. Ezalatt megszemléltük a színpadot és rögtön szemet szúrt, hogy három szintetizátor került a színpadra – nem teljesen volt világos, hogy miért, de amikor a Bohemian Rhapsody intró után (ezt a dalt mintha csak erre a célra írta volna a Queen) berobbant a zenekar, rögtön világossá vált minden. A Tyranny első két tétele volt a nyitány, és ezek alatt végig csak kapkodtuk a fejünket: hat ember a színpadon, ketten (a sokféle projektben aktív Gary Wehrkamp és a turnés kisegítő Eric Diegert) gitároznak és billentyűznek, hol melyikre van épp szükség. Aztán szemügyre vesszük a feszes ritmusszekciót (a később majd fuvolázó Carl Cadden-James basszerrel és Joe Nevolo dobossal), de mire valamit is felfogunk az egészből, Brendt Allman agytröszt-gitáros már egy virga szóló közepén tart. Amikor pedig a War For Sale megfelelő részéhez érünk, már benn az „új” srác, Brian Ashland is benn van, és a refrént már egyként dübörgi a fanatikusokból álló közönség.

Brian megjelenése kissé komikus: pisze orrával és gázos frizurájával úgy fest, mint valami elfuserált 80-as évekbeli Europe-muzsikus, de a hangja hibátlan, és ahogy haladunk előre a műsorral, kiderül hogy szintén multihangszeres: a harmadik szinti ugyanis az övé, de még annál is gyakrabban használja gitárját, sőt nem átall kiválóan szólózni vele, ha épp úgy hozza a helyzet. Persze itt semmit nem „hoz úgy” a helyzet, hiszen mindent milliméter pontossággal kiszámoltak, összehangoltak: a sűrű dalszerkezetek és hangszerelés megkövetelik, hogy minden a helyén legyen. Adott esetben ugyanis előfordul, hogy dal közben kell villámgyorsan hangszert váltania Garynek, Ericnek vagy Briannek – a többiek szerencsére maradnak a „kaptafánál”.

Persze biztos ők is tudnának más instrumentumot fogni, de ez itt nem a Mr. Big-féle hangszercserés poénkodás, és nem is a Vai-Macalpine-féle „egymásgitárjánjátszunk”-parasztvakítás, hanem minden hangnak megvan a funkciója az épp játszott dalban. Az mondjuk nem teljesen volt világos, miért is ül be Gary egy nóta erejéig a dobok mögé, de miért is ne tegye, ha annak alapján akár végig is tudná játszani a teljes szetet. Na, itt mentünk le végleg hídba... És ami durva az egészben: mindezt halál lazán, mosolygósan vezetik elő, de ha ez nem lenne elég, még jól is szól az egész! Ezek után már a dobszólóra sem húzzuk a szánkat, pedig Joe még egy kis Carl Palmertől elcsent zsonglőrködést is beletesz – ennyi szórakozás jár neki. Vérbeli amerikai doboshoz híven fülig is ér a szája a mutatvány fogadtatásától...

Mit is mondhatnék még? Természetesen nem maradhatott el a megemlékezés a tragikusan fiatalon elhunyt Mike Bakerről, akinek a szellemiségét Brian méltó módon viszi tovább; Carl elmondja, milyen jó döntés is volt, hogy végül mégis elkezdtek koncertezni, és hogy milyen szép a város meg milyen finom a sör. De miért is ne gondolhatnák mindezt komolyan? Végig a gárda arcára volt írva a jóleső érzés, amit a meleg fogadtatás idézett elő – és micsoda örömünnep lehetett a görögöknél vagy a franciáknál, hogy az új prog nagyhatalom Lengyelországról már ne is beszéljünk... Nemcsak remélem, hanem szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a turné meghozta a csapat kedvét a további koncertezéshez is. Ha súghatok, akkor legközelebb majd esetleg egy co-headliner turné lenne jó ötlet: úgyis jövőre már koncertezik a Psychotic Waltz is (az igényfelmérő, vendégzenekarként lebonyolítandó turnén tuti fellelkedesnek ők is!), de mocorog az Ark és hátha a Threshold, urambocsá’ a Fates Warning is kezd végre magával valamit jövőre.