Shock!

A Solaris utóbbi évekbeli aktivitása örvendetes és dicséretes, sajnos azonban nem jutottam el egyik bulijukra sem az utóbbi években, pedig folyamatosan tervben volt. Most végre sikerült, és erről mindenképpen meg kell emlékezni itt a Shock!-on is, hiszen – akárcsak az East esetében – hiánypótló írás ez: eléggé elítélhető módon korábban sose írtunk a talán legfontosabb hazai progrock-banda egyik megnyilvánulásáról sem. Polgár Tamás kollégámat már megfeddtem ezért, hiszen prog-szakértőként neki illett volna összerakni egy Klasszikushock anyagot a Marsbéli Krónikák harmincadik évfordulójára két éve, pláne, hogy meggyőződésem szerint magát Arjen Lucassent is inspirálta ez a már maga idejében is külföldön kiadott, ezáltal kultstátuszt kivívott, mai napig páratlan anyag – aki tehát nincs még képben, sürgősen pótolja a mulasztást. De komolyan: amikor először hallottam Ayreont, rögtön a Solaris jutott eszembe – úgy a zene, mint a sci-fi tematika kapcsán – és ebből is látszik, hogy Kollár Attiláék lényegében megelőzték a korukat, ennek pedig tulajdonképpen egyenes következménye volt, hogy annak idején nem futhatta ki magát rendesen a dolog.

Ez részben sajnálatos, ugyanakkor az aktívan tovább zenélő tagok a '80-as évek áporodott zenei légkörének popzenéjét is fel tudták dobni kissé, és még sikeresek is tudtak lenni vele (Napoleon Boulevard, Első Emelet). Mára azonban minden a helyére került: a ritka, de rendszeres koncertek mindig teltházasak, a zenekari katalógus hozzáférhető és szépen gondozott, a Marsbéli Krónikák II. lemez pedig remekül sikerült tavaly – szép mérleg egy harmincötödik évfordulóra. A mostani koncerthelyszínnel mondjuk nem annyira voltam kibékülve, mert ugyan szép kialakítású a MOM színházterme, de egy ilyen monstre bulinál nem annyira szerencsés, ha szűkek és kényelmetlenek a székek, emellett pedig túlfűtik a helyet. A MÜPA sokkal kellemesebb (és méltóbb) lett volna, pláne, hogy korábban mindig ott játszott a Solaris, de gondolom, megvolt az oka, hogy miért nem oda szervezték ezúttal.

Az idei év legelcseszettebb hétvégéjén, Párizs után két nappal valahogy furcsa, kényelmetlen érzés volt szórakozni menni, és persze a „zene mint tiltakozás" frázist sem szeretném elsütögetni, mindenesetre szép gesztus volt a zenekartól, hogy az estét az összes közreműködő részvételével egyperces néma felállással indították el, megemlékezendő az áldozatokról. Ezt követően pedig méltóságteljesen, elegánsan elindult a koncert az új lemez nyitótételével – itt azért az is kiderült, hogy a MÜPA akusztikáját sem tudja hozni a MOM, igaz, ettől még élvezetesen szólt a cucc, csak füldugóval is baromi hangosan. Már itt is igen sokan voltak a színpadon, és most, hogy nem annyira frissen emlékezve írom ezt a beszámolót, természetesen nem is vállalkozom arra, hogy pontosan visszaadjam a műsorrendet, meg azt, hogy ki, mikor és meddig tartózkodott fent, inkább globálban próbálok az élményről beszámolni, mert az egyszer biztos, hogy az egyben két és fél órás előadás minden töménysége ellenére (amit azért meg kell említsek) is az idei év egyik legmeghatározóbb koncert- és (mondhatjuk így) színházi élménye is volt számomra. Nem sima progrock-koncertről beszélünk tehát, noha a kiindulópont nyilván az, de mégis több volt nyolc-tíz ember együttmuzsikálásánál. A zenei részt kissé elnagyolva, már most megemlítem, hogy lényegében mindent eljátszottak az életműből, amit el kellett, egyedül a Nostradamust hanyagolták, de nyilván ehhez három-négy órás műsoridő kellene, ami a leghardcore-abb ősrajongó gyomrát is megfeküdte volna. Nyilván az a lemez is sorra fog kerülni teljes egészében, mint ahogy jövőre az 1990-es anyag – legalábbis az itt elhangzott ígéret szerint.

Szóval tehát: miért nem „sima" koncert egy ilyen alkalom? Először is, mert a szívmelengetően lojális tábor nem annak éli meg – inkább afféle közönségtalálkozó ez a nem interaktív fajtából. Minden dal előtt sztorizós konferanszok, elsősorban a billentyűs Erdész Róbert által, tényleg kimondottan szórakoztatóan előadva; sok vetítés (a vicces marsos klipért – kikacsintással a mostanában futó filmre – külön pirospont!); megemlékezés az eltávozott tagokról, akik „szerencsére" csak ketten vannak, Cziglán István (akinek talán utolsó gitártémáját az új album Voices From The Pastjába is beletették) és Tóth Vilmos, akinek dobalapjaira rá is játszott a zenekar egyik utolsó fellépésének videója segítségével. És persze a relatíve nagy jövés-menés sem mindennapi, hiszen hol két basszus szól, hol női vokál, máskor hegedű, plusz akusztikus gitár és persze a legsúlyosabb, amikor Kollár Attila a Tiltott bolygó robotját alakítva fuvolázik, majd azután nem sokkal karnagyként jelenik meg és levezényli a következő tételt. Humorban tehát nem ismer tréfát a Solaris, ez a játékosság pedig remekül ellensúlyozza – vagy inkább kiegészíti – a sokrétű, összetett, odafigyelést igénylő muzsikát, amely azért persze – félreértés ne essék – nem valami túlgondolt komolyzene, amit csak „ühüm-naigen" arckifejezéssel, homlokráncolva lehet nézni-hallgatni. Vegyük csak a gegekkel teli Alien Songot az új lemezről, ami újrahallgatva még érdekesebb, ha az ember hallotta élőben.

A már említett nyomasztó napok, az esős idő és a másnap extrém hajnali kelés ellenére is úgy gondolom, érdemes volt a Solarisszal tölteni ezt a vasárnap estét, és remélem, hogy legközelebb kicsit nagyobb, tágasabb helyen nézhetem meg őket.

Fotók: CSLP Rocks