Shock!

A 2010-es Metalfest után megfogadtam, hogy soha többé nem megyek Sonata Arctica-koncertre, az a fellépés ugyanis minden szempontból borzalmasan gyengére sikeredett, és őszintén szólva az utóbbi lemezek sem hozták vissza a kedvemet a bandához. Korai anyagaikat, leginkább pedig a debüt Eclipticát viszont manapság is szívesen hallgatom, így mikor kiderült, hogy az aktuális kör az első lemez tizenötödik születésnapjához igazodó nosztalgiázással telik, sutba dobtam korábbi elhatározásomat.

A szabadtéri koncertszezont számomra megnyitó estén a Twilight Force nevű fiatal svéd csapat lépett elsőként színpadra, az ő műsorukra azonban a nyúlós munkaórák miatt képtelen voltam odaérni. Utolsó dalukat nagyjából akkor fejezték be, mikor beléptem a kapun, de harcos pallosmetaljuk elcsípett hangfoszlányai alapján érdemes lesz tennem velük egy próbát.

Az est második bandája, a szintén múltidéző túrán lévő germán Freedom Call volt, akiknek első lemeze épp 666 héttel a turné indítása előtt jelent meg. Bár sosem sikerült igazán nagy népszerűségre szert tenniük, a német négyes az elmúlt másfél évtizedben az európai heavy metal-színtér megbízható másodvonalas bandájává nőtte ki magát. Leginkább talán a szintén honfitárs Gamma Rayre hajazó muzsikájuk számomra kissé túl egysíkú, de tény, hogy a Sonata közönsége kajálta őket, illetve képben is volt a program tekintetében. Bár meglehetősen középszerűek és egydimenziósak a dalaik, kifejezetten rosszat nem tudok mondani róluk, és igazság szerint néhány sör után az efféle nem túl kiugró happy metal is tud szórakoztató lenni. Az azonban tény, hogy dalaik szinte könyörögnek néhány súlyosabb témáért.

Az eredetileg meghirdetett programhoz képest jókora csúszással indult a Sonata Arctica műsora, amitől felhorgadtak bennem legutóbbi találkozásunk rossz élményei. Mivel előzetesen sosem nézek utána a várható setlistnek, meglepetésként ért, hogy mikor végre elkezdődött a műsor, nem a Blank File, azaz a jubiláló Ecliptica nyitónótája csendült fel, hanem a White Pearl, Black Oceans, majd érkezett a Pariah's Child monumentális X Marks The Spotja, Tony Kakko rettenetes ripacskodásával kísérve. Aztán végre valahára egy felvételről benyomott és Tony által elszínészkedett (!!!) felvezetés után beindult az Ecliptica-sor, természetesen a Blank File-lal, azaz tartva a lemezen hallható sorrendet. Aláírom, hogy az utóbbi évek monumentális, rengeteg hatást és hangulatot hol jól, hol rosszul vegyítő dalaihoz képest ezek a számok satu egyszerűek, az igazság viszont az, hogy ennek dacára sokkal jobban működnek. Mentesek ugyanis attól a megalomániától és öncélú művészkedni akarástól, aminek az előbb említett X Marks The Spot a mintapéldánya lehetne. Az első lemez dalaiban semmi más nem hallható, csak szélvész riffelés, egy rakat duplázó meg egy csomó fogós dallam, mindezek pedig kerek nótákat alkotnak. Még a kifejezetten gyors dalok is ragadósak, emlékezetesek, karakteresek ugyanis: a Blank File, az 8th Commandment vagy örök kedvencem, a Full Moon mind kiválóak, a lassabb, slágeresebb dolgokról már nem is beszélve.

A Letter To Dana egyértelmű csúcspont volt, ahogy No. 1. slágerük, a Replica és a Kingdom For A Heart is, amelyben Tony torokproblémái miatt a Twilight Force-os Christian Eriksson hozta a magas témákat. Kakkónak persze régen sem mentek igazán jól a magas dolgok, ami mostanra hatványozottan igazzá vált, a középtartományokban viszont kifejezetten borzongatóan tud énekelni. A kiskei magasságokra is képes Christiannel tökéletes párost alkottak, és igazság szerint szívesen megnéztem volna akár a teljes programot is kettejük felváltott vokalizálásával. A Letter To Dana balladázása után szösszenetnyi Symphony Of Destructionnel és a Spin Doctors Two Princesének rövid megidézésével emlékeztek meg arról az időszakról, amikor még kizárólag feldolgozások alkották a csapat repertoárját, illetve a zenekari tagok bemutatásakor Tony egy-egy rövid szólót is engedélyezett társainak, ezen intermezzókat leszámítva azonban gyakorlatilag szünet nélkül gördültek az első nagylemez klasszikusai, ráadásul kiváló minőségben, jó hangzással.

A srácok alaposságát dicséri, hogy a ráadás első nótája az anno az első korong japán bónuszaként kiadott Mary-Lou volt, majd ezt még megfejelték a Wolves Die Younggal, illetve a Don't Say A Worddel. Amikor aztán az elmaradhatatlan vodkás outro hangai is felcsendültek, már csaknem fél tizenegyet mutatott az óra. Előzetesen ugyan nem hittem volna, hogy az év egyik legszórakoztatóbb buliját látom majd tőlük, de az időközben alaposan rázendítő eső dacára a Sonata Arctica ezúttal alaposan kiköszörülte a csorbát.